Csontvázak, és …..

Hajnalban még itt kattogott a fejemben az a szó, ami pont jó lett volna ehhez a poszthoz, de bárhogy erőltetem, most nem ugrik be.

319.

Ennyi név szerepel a kontaktjaim között. Ebből cca. 250-300, akikkel nem volt érdemi beszélgetésem az elmúlt 3 évben. Ennek többszöröse az a szám, ami a levelezési kontaktjaimban szerepel, ami csak azért 20 évnyi történet, mert 20 évvel ezelőtt még leszartam az adatmentéseket, és akik ezt leszarják, azok egyszer csak szembesülnek a ténnyel; minden odalett, ami digitális, és megőrzést kívánt.

Szóval, néztem a héten az idei évben szinte üressé vált naptáramat, és csak a születésnapok virítanak benne. Minden névhez tartoznak történetek, minden történethez érzések, minden érzéshez kibaszott ……. nah, ez az a szó, amit nem találok a szótáramban….

Az elmúlt karácsonyok szellemei

Igen, én vagyok Ebenezer Scrooge, az elmúlt karácsonyok szellemei pedig azok a nevek, amik időnként feltűnnek, mint születésnapi emlékeztető, vagy archív levelekben való keresés, és ezek elől kurvára menekülhetnékem van, de akkor ott van a sztoriban az a csavar, hogy baszod, hát az én kezemben van a döntés, mi a faszért nem törlöm ki mind, hiszen csak mementóként hatalmasodnak felém, és gyilkolják jelenem, ellehetetlenítik jövőm!?!

Röhög, mert tudja a választ

Reboot. Mondjuk vegyük a Bélát, aki épp elsírja neked pont ugyan ezt a dilemmát, akkor mit mondanál neki?

Bélám, az életedben az összes apró, kisebb, vagy nagyobb sztorit egy tollvonással akartad lezárni, mert valami – a világ előtt tök ismeretlen – okból kifolyólag úgy gondoltad, ez működőképes megoldás, viszont egyszer csak be kell látnod, hogy rohadtul nem az. Még az sem segítene rajtad, ha minden digitális eszközödet egy gombnyomásra leformatálnád, mindent kibasznál, mi emlékeztetőleg nyugszik valamely doboz fenekén, mert egy valamit nem tudsz formatálni, kidobni, az pedig az agyad. Az meg folyamatosan üvölt, ha a történetek végére nem kerülnek pontok. Pontok pedig csak akkor kerülhetnek, ha valami elsöprő erővel írja felül a sztorikat (haha), vagy ha odarakod őket, és ennek csak olyan megoldása lehet, amit úgysem teszel meg soha, viszont megoldásként nem lehet elmenni mellette. Igen, elő kéne venned azt a többtucat embert, mindegyikre szánni egy napot, belenézni a szemébe, és elmondani, hogy “azért basztam szét az életed / azért basztad szét az életem, mert…..”

Vajon megértenék? Élsz annyi ideje, van tapasztalatod, figyeled régóta magát az embert ahhoz, hogy az első találkozást követően tudd, tulajdonképp ki is ül veled szemben. Árad feléd az illető személyiségének összes rezdülése, és pillanatokon belül tudod, hogy összeillik életetek, vagy sem, és hogy ez fájóan rossz, vagy felszabadultan jó érzés. És még sincs arra válaszom, hogy akikkel összehozott az élet, azok megértenék-e azt, ha elmondanám (illetve Béla elmondaná) a mondataimat, amik csak gyűlnek, csak gyűlnek, aztán egyszer csak úgy néz ki, hogy a feledés homályába vesztek, míg a legváratlanabb pillanatban – mondjuk egy hétfő hajnalon, ébredés első pillanatában – elő nem tőrnek, és …….