Hhmmm… 7órája szopok itt a gályán, és még van hátra legalább 5.
Mit is kéne csinálni?
Mondjuk írni. De mit? A téma az utcán hever…
Nem! Én heverek reggelente az ágyban, és azon tűnődöm úgy négy hónapja, hogy ugyan mi a francnak kéne onnan kimászni. Semmi értelmét nem tudom felfedezni.
Sosem gondoltam volna, hogy eljön az idő, mikor egy sms, minek a szövege „Valószínűleg piszkosul leszoptalak volna…” görcsös hányingert ébreszt, és olyan mértékű megvetést minden iránt, hogy semmi másra nem voltam képes, csak összegörnyedni, és nézi, ahogy a tv képernyőjén villódznak a képek, míg álomba nem ájultam.
Örültem volna, ha nem jön el a reggel.
Számot vetnék! Számot vetnék 35évről. 17-18éves korától az ember elindul azon az úton, minek végén büszkén felnéz, és felsorolja mindazt, mit elért az életében. Ki-ki beállítottsága szerint, értékrendjei alapján határozza meg mindazt, mit véghezvitt.
Semmit nem tudok felmutatni az elmúlt 18évről. Hisz számot vetek. Nem hipp-hopp, csak úgy kapkodva, fejvesztve. Hónapok alatt keresve, kutatva, felidézve, megrágva. Pontosan ott tartok ma, mint 18éve. Mintha ugrottam volna az időben. Csak a ráncaim lettek többek, és a hajam színe fakul. Semmi más nem maradt. Ülök az autóban, és az ismerős útvonalakhoz történetek kapcsolódnak. Élesen, fájdalmasan hasítanak belém, mintha egy villám vágódott volna bele a kocsiba. Eltűnik minden, és ott vagyok a múltban. A múltban, ahonnan nem értékeket hozok magammal, hanem fájdalmat.
No és azon felfedezést, hogy én vagyok a pali, ki 18év alatt az égvilágon semmit nem csinált, és felmutatni max. egy sms-t tudna: „Valószínűleg piszkosul leszoptalak volna…”
