Céges szürreál….

Hát én nem is tudom… Az utóbbi két napban nem voltam bent a cégnél, viszont kedden a főnökömmel beszéltem telefonon, tegnap pedig a főnököm főnökével, kivel szerintem már ordítottam a végén.

Vannak olyan pillanatok – remélem ritkák, és még ritkábbak lesznek – mikor valaki hosszú pillanatokra elkussol, mert nagy valószínűséggel nem képes reagálni a telefon túlvégén a hökkenettől. Nah, akkor az van, hogy épp ordítok.

Le kéne írnom, mert bennem van ragadva, néha feltör, és az ilyen bent ragadt dolgok ugyebár felőrlik az ember gyermekét, bármennyire próbál az ember gyermeke ehhez jópofát vágni, bármennyire is bizonygatja, ez nem az igazi világ, el kell vonatkoztatni, be kell zárni egy dobozba. Néha nem megy, nah. Ilyenkor egy cikket sem tudok végigolvasni, egy film elé sem tudok leülni, a munkámat sem tudom folytatni, mert véletlenszerűen feltör az érzés, mi arról szól, hogy a világ nagy valószínűséggel hülye, vagy, és esetleg, én vagyok az, de ha az utóbbi, akkor biza nagy a baj, és meg kell keresnem magamon az önmegsemmisítő gombot.

Önrobbantó-O- Mata

Hogy kéne leírni? Már ha ezen gondolkoznom kell, az is egy probléma, de ezt fogjuk a melegre, a kevés alvásra, sok kávéra, és azokra az emberekre, kik úgy döntöttek valami, általam megmagyarázhatatlan okból kifolyólag, hogy ebben az évben szarrá szopatnak, mert eddig nekem olyan jó volt.

Vegyük azt a szituációt, hogy én egy mozdonyvezető vagyok. Egy mozdonyvezető, aki épp szabin van. A ráérő idejének egy pillanatát utazással tölti, méghozzá vonattal. Egyszer csak észreveszi, hogy a vonat rossz sínen megy. Ez eddig nem baj, csakhogy pár óra, és 12 vasútállomást követően vége a sínnek, szakadékba torkollik a történet, és lesz nagy vörös lángoszlop, sikolyok, szerteszéjjel testrészek, erre szakosodott elemző műsorok, rémképekkel.

Leszállhatnék vállvonva, hiszen nem az én bulim. Van mozdonyvezető, meg kell oldania a problémát. De valami hülye indíttatásból kifolyólag fogom magam, előre megyek, beszélek a mozdonyvezetővel, kinek fogalma sincs, néz nagy bután, minek konklúziója nem lehet más, mit az imént felsorolt lángoszlop, és az ehhez kapcsolódó hírműsorok.

Megoldjuk. Vonat megáll a következő állomáson, az utasokat átszállítjuk buszra, majd a szerelvény egy más pályán megy máshová.

Eddig stimt?

Most jön a „Ha már ilyet hallottál, akkor hallottál már mindent”.

Ezen a pályán nagybetűvel ki van írva innentől, hogy vigyázz, a pálya szakadékban végződik.

Egy szép akármilyen napon, újra a vonaton ülök, és valami furcsa dolog történik. A szerelvény nem áll meg, nem szállít át utasokat, nem fordul vissza. Gondoltam, megcsinálták a pályát, nincs szörnyhalál, minden fasza, de azért előre megyek a mozdonyvezetőhöz, és megkérdezem, vajon mi a szitu. A mozdonyász új fiú, csak néz ki a fejéből, mikor mondom neki, itten baj lesz, hiszen mint kiderült, a baj fennáll, csak ő nem tudott róla.

Utasok le, vonat vissza, probléma megoldva.

Stimt?

Másnap az összes szerelvény bezuhan a szakadékba, és dugig van a völgy szétdobált testrészekkel.

Erre fogja magát a főnököm, felhív engem telefonon, és megkérdezi TŐLEM, hogy ez miként történhetett. Első blikkre azt hittem, hogy rossz számot hív. Ezt fel is vetettem neki, de azt mondta, hogy nem. Passzoltam a kérdést, hiszen nem dolgozom, mindenki tudta – hiszen ki volt írva hatalmas betűkkel a „Szakadék, baszod!” tábla – szóval mit tudom én, hogy ki, és miért volt hülye…. Letettem a telefont.

Másnap felhív a főnököm főnöke, hogy látja mi történt, és hogy lehet az, miként fordulhatott elő, hogy többen szörnyűt haltak, és hogy miért nem állítottam meg a vonatokat fél kézzel, mint szupermen, vagy legalábbis miért nem tettem ki egy „Vigyázz, meg fogsz dögleni!” táblát.

Erre felvilágosítottam. Nem vagyok a főnököm, illetve a főnököm főnöke, kiknek ez a dolguk. A tábla kint volt. Nem én vezettem a mozdonyokat. Nem én alkalmazok hülyéket, kik tudják, hogy a sín végén ott a pusztulás, de figyelmen kívül hagyják, mert ostobák, nemtörődömök, vagy egyéb kompetenciák híján vannak. Bónuszként azt sem tudom, hogy tulajdonképp ehhez nekem mi közöm, miért engem hívogatnak…

Szerintem a következő mondatánál szakadhatott el nálam a cérna, mert valami olyan megjegyzése volt, hogy ebben az egész sztoriban nekem is benne van a kezem, a felelősség rám is hárul. Igen, biztos vagyok benne, hogy itt következett tőle a hosszú másodperces hallgatások sorozata, de szerintem azt azért nem mondtam ki, hogy a „Kurva anyád!” Viszont mondtam azt, hogy ha az idiótákat kirúgnák a faszba, akkor ilyen eset nem következhetne be. Ordítva. Erre pontosan emlékszem. Majd leraktam.

Jah, közben még az is elhangzott, hogy be tudok e menni, és megnemtörténtté varázsolni a szitut, minek válaszára, az agyamat elöntő vörös köd miatt már tényleg nem emlékszem. De mivel nem vagyok bent, ezért nagy valószínűséggel a NEMre szavaztam.

Azért roppant nehéz feldolgozni, mert még mindig nem hiszem el, hogy ennyire szürreális szituba keveredtem. Mintha bekerültem volna egy Dali festménybe. Hihetetlen….