Elbúcsúzni valakitől annyit jelentett számomra, hogy Szevasz! Nagy ritkán kellett érzelmeket belevinni a dologba. Ritka az ölelés, de akiknél ez előfordul, azok úgyis olyan közel álltak(nak), hogy az inkább a szavak nélküli érzelmek kimutatását jelzik, minthogy igazán búcsúzni kéne tőlük. Szevasz! Ennyi.
Igazán elbúcsúzni? Hhmm… nem volt benne részem eddig. Vagy nem akartam, mert az annyit tesz, hogy az embernek fáj a másik jövőbeli hiánya, és ilyen nem volt, vagy nem tudtam, hogy kell e. Biztos e a búcsúzás, és nem e futunk össze a következő sarkon ismét.
35évesen megtanultam mit jelent ez a szó. Mit fizettem ezért? 35évesen megtanultam, hogy vannak dolgok az életben, mit bár csak ne tanulnánk meg. Nem kell az embernek mindent megtapasztalnia. Rohadtul csak egy elcsépelt faszság az, hogy az ember minden tapasztalattól… áááhh… Elbúcsúzni valakitől örökre, mert nincs más választásod, az a legnehezebb dolog a világon. Döntést hozni erről, véghezvinni, miközben minden egyes porcikád ez ellen tiltakozik, az olyan, mintha élve égetnének el. És mindezt nem azét tenni, mert egy más bolygóra kerülsz, meghalsz, összedől a világ, hanem ….mert… nem tudtok együtt létezni a jelenben, és ezzel mindkettőtök jövője pokollá válhat. Valakinek döntést kell hozni, valakinek ki kell mondani, hogy …. Búcsúzom, és ….
Megtartani mindezt? Állni a szavad, mi tulajdonképp ez egyetlen értéked az életben, a kimondott szó a legfontosabb, és küzdeni azért, hogy ne váljon hamissá, értéktelenné… majd egyszer, hosszú-hosszú évek múltán megírom azt, hogy mi kell hozzá. Bár a kulcsszavakat nem is lehetne nehéz most összeszedni…
