Tegnap totál megelevenedett előttem a Brazil. Bázi épület, mi a zemberek épülésére építettek. Zap be, épp rohan, megy egy francos papírért. Sorszám húz, fel az emeletre, be a váróba. 1140 villog a táblán. A kézben lévő cetlin 1141 virít. Mögöttem, mellettem, sehol senki. Oké, ez hibátlan. – gondolom én. 1140-es páciens intézkedik, beszél, majd pakol, búcsúzik, távozik.
Én – a merész – egyből az ablakhoz. Cetli benyújt, igazolva, én vagyok a soron következő, igazoló papírok utána nyújtva, ismét csak igazolás céljából, miszerint én vagyok a jogosult elhozni egy A5-ös cetlit egy pecséttel.
Naiv vagyok. Mindig elfelejtem, hogy a Monty Python, annak oszlopos tagjai, a való világból merítették azt, amit mi néha abszurdnak hívunk. Nem fikció. Odatettek egy bazi nagyítót a szituk elé. Nézd, vágjon pofán, röhögj magadon, a világodon, amit létrehoztál.
Szóval, ott álok az ablaknál, és akkor meghallom, amit nem hittem volna, hogy valaha is, élőben.
Rám néz az ablak mögött ülő nőszemély, majd határozottan – enyhe undorral hangjában, az emberiség irányában – közli: Legyen szíves visszafáradni, csak akkor jöjjön az ablakhoz, ha megjelenik a száma a kijelzőn. Ember nincs a környéken, így leesett, hogy hozzám beszél. Majd arrébb rakja a tollát, cetliét, műdolgozik még 10 másodpercet, és amikor már felfedezte, egész egyszerűen csak úgy tudna nem szólítani, ha leszállna egy UFO az intézet elé, bezúznák ablakát, és egy zöld sugárnyaláb kiszippantaná azért, hogy vizsgálat céljából különböző dolgokat dugjanak fel különböző nyílásaiba – mitől az is lehet, boldog lenne – így megnyomta a gombot, és felvillant az 1141.
Én következtem.
