Nem tudom megfogalmazni azt, hogy mennyire szükségem lenne egy bölcsre. Egy Gandalfra, egy Kenobira, Dubledorra. Aki roppant szigorú szemekkel, de megnyugtató, dörmögő hangon megmutatja a világosságot. Akiről tudom, hogy bármire képes lenne, ha kell, az egész galaxist odébb röpítené a kisujjával, de nem teszi, inkább a bölcseleteivel, tanításával, hatalmas tudásával segíti mindazokat, kik ezt megpróbálják.
Van a problémamegoldásnak egy óriási nagy trükkje. Amikor nem tudsz már az előtted lévő feladattal megbirkózni, akkor fogod magad, és bevonsz egy olyan embert, kinek lövése sincs a sztoriról. Nem fogja megoldani a dolgot, de nagy a valószínűsége annak, hogy elejt egy-két olyan mondatot, minek hatására előbb ideges leszel, hogy valójában mekkora hülyeségeket mond, majd, mivel ezzel kizökkentett a görcsös megoldáskényszerből, megint frissen kezdesz agyalni a dolgodon, immáron más megvilágításban. Talán még fel is használod pár ötletét.
És most ezt a gondolatot tessék kinyomtatni, összegyűrni, és jobb kézzel a bal váll fölött bedobni a kukába.
Ez akkor működik, ha megvan az emberben az megfelelő alázat, ha képes bevallani mások előtt a gyengeségét, és leküzdi mindazon korlátait, mi megakadályozzák abban, hogy segítséget kérjen. Vannak olyan dolgok az életben, miket egymagunk nem tudunk elérni. Ha ezt beismerjük, akkor az már az első lépés valami megoldás felé.
Oké! Ez is mehet a szemétbe.
Azt hiszem a posztjaim mostanság arról fognak szólni, hogy mekkora életbölcseleteket tudok összekaparni innen-onnan, azokat beágyazni a saját történetembe, majd a konklúzió elmarad, hiszen csak az észt osztom, de ez még nem segít fel a járda széléről, mert mindez a sok faszság nem más, mint üres szavak zagyvaléka.
