És akkor leült. Bekapcsolta a tévét, ránézett az órájára, majd végiggondolta, hogy alig fél óra múlva fel kell állni, és tovább kell indulni. Harminc perc. Ennyi idő alatt képes volt a fáradság annyira átjárni, hogy elkezdte rázni a hideg. Reszketve kecmergett fel, nyitotta ki az ajtót, egy halk „bbbrrrtt….” kíséretében elment az autóig, beült, majd maximumra tekerte a fűtést.
Pár napja azt vette észre, hogy nem jut át a zene oda, ahová a zenének el kéne jutni. Mintha a befalazták, elvágták volna az utat, ahol a zene a fülén keresztül bejut oda, ahol értelmezni, érezni, szeretni, utálni, gondolatokat kapcsolni lehetne hozzá.
Rázza a hideg. Belülről.
133db. poszt. Ennyi, mi olvasatlanul hever a böngészőben. Néhányba belelapoz, de elhomályosodnak a betűk.
Telefonálni kell. Felveszi, tárcsáz, próbál nyelni, nehogy elcsukló hangon indítsa a beszélgetést. Gyorsan tárgyra tér, két mondattal próbálja lezárni a beszélgetést, de a túloldalt természetesen visszakérdeznek. Négy mondat lesz belőle. Az elköszönés már alig megy.
Posztot ír a világnak. Felmerül a kérdés, hogy miért. Tudja a választ, de saját magának sem hajlandó bevallani. Azért sem.
Azért sem. Erről szól az élete. Az azértsemekről.
Nem, nem lehet kommentálni. Azért sem!
