Az hogy van…

… az, hogy akkor felhív, és akkor azt mondja, hogy új rendszert kéne húzni a gépére, és hogy van az, hogy mondjak egy árat?!

De most komolyan. Tulajdonképp együtt nőttünk fel. Úgy is mondhatnám, hogy egymás szarát ettük gyermekként. Ha ennél többet lógunk együtt, akkor buzik melegek lettünk volna. És akkor úgy döntött, hogy tök jó volt, amíg gond nélkül bandázhattunk, meg tök jó volt, amikor lehetett valakire támaszkodni a bajban, aztán jött a felnőttkor, és ki lehetett baszni az ablakon a múltat. És le lehetett szarni mindenkit, illetve azért ebben volt némi lelkiismeret-furdalás. Persze, tök részegen, pár évente egyszer, mikor véletlen egy helyen voltunk, és belőle előjött, a jajj, mennyire hiányzik a társaságom. Jah, már akkor sem tudtam annyira berúgni, hogy komolyan vegyem mindezt.

És akkor most azt kérdi, hogy mennyibe kerül a segítségem?

Hát a krrrrva anyádat….

Tényleg! Most mindent félretéve… Néha (néééha???) kibaszottul egyedül érzem magam a világomban. Jó, nagyon sűrűn. Igen, én alakítottam ki ez. Egy kezemen meg tudom számolni azokat az embereket, kikhez odamennék azzal a szöveggel, hogy unatkozom, segíts. Mivel ilyen kevesen vannak, így hát statisztikailag nagy a valószínűsége, hogy ők épp nem, szóval baszhatok egyedül. De! Egy ilyen történet, és mindjárt látom, hogy miért jutottam el idáig. Így már nem is olyan rossz ez a dolog. De akkor sem fogok kompromisszumokat kötni, és van pont, hogy nem bocsátok meg, és leszarok mindenkit, ki rohadék volt, ki átment az általam felállított határokon, és ebben csak fekete, és fehér létezik, még akkor is, ha egyedül kell megdöglenem!

Faszom….