Az van hogy….

Akkor kérem én majd’ egy hónap után visszatértem. Vége a nyárnak – délutánra csak 36 fokot mondanak – a heti 60 órás melók 59-re zsugorodnak, hozott az augusztus kerékpáros munkába járást, egy baromi jó nyaralást, minek idejét meg tudod számolni egy kezeden, egy Minit, meg egy maholnap újdonsült… de erről majd később.

Nagyjából ott kezdődött a sztori, hogy ránéztem az általam alkotott beosztásra, és azt véltem felfedezni, hogy augusztusban sem kell aludni. Mások is úgy gondolták a cégnél, ellentétben a mentősökkel, kik sorban vitték el azokat, kik ezen gondolatokat csak papíron gondolták kivitelezhetőnek, megvalósulása viszont pár napon túl gyógyulót hozott magával. A főnököm egy aljadék. Az értelmező kéziszótár szerint valaminek alábbvaló része, hulladéka, hitványa, söpreje, salakja. Tök ráillik a jelző, mivel elkövette azt, amiről úgy gondoltam, hogy soha nem követhetné el.

Az egyik fijjam (élettársam, akármim) szabadságolása alatt betelefonált azzal, hogy az éves tüdőszűrő leletére pozitívot mondtak, szóval megjelent egy folt a röntgenen. Erre mi az első reakciója egy olyannak, ki valaminek a salakja? Rákos vagy? És mi a második? Akkor ki fog helyetted dolgozni?

Bár a sztori vége happy end lett, de ez volt az utolsó csepp a pohárban, innentől kezdve minden pillanatot megragadok, hogy ez a valaminek a söpreje, és az a rendszer, aminek szolgálatába állt, nehezebben birkózzon meg azzal az őrülettel, mit kitűzött elmebeteg céljainak.

És akkor el a munkától, mert az volt, hogy egy szép, és roppant forró péntek délután úgy döntött a Honda, hogy ő többet az életben be nem indul, és mindezt hangos relé kattogásokkal adta tudtára mindannak, ki életet próbált belé lehelni. Szóval, volt két terv az utóbbi 8-9 hónapban. Illetve szám szerint két terv volt, mit jelezzünk „A” és „B” tervnek. Az „A”  terv az volt, hogy vennem kell egy autót – mi jelen esetemben roppant kritikus dolog – s a Honda lassan elindul az autóátépítések roppant rögös magyarországi útján, mert a halála előtt van két perccel. Miért problémás mindez? Egyrészt, ha van egy ilyen vasad, akkor jobbra akarod cserélni. Namost ez kurvára lehetetlen, mert a 2000-es évek elhozták magukkal a kibaszott környezetvédelmi szabványokat (így a dízelesek már törvényileg is irthatják a népet a részecskeszűrős katalizátoraikkal), meg a gnóm formaterveket, tehát aki úgy gondolja, hogy szeretne beülni egy újabb vasba, mi felveszi a versenyt a 80-90-es évek ikonjaival, és nem menő bankár, hanem szaros jómunkásember, annak kibaszottul át kell költöznie egy másik bolygóra, mert ezen itt, lehetetlen eme vállalkozás. Hosszú-hosszú hónapok autótípusainak átnézése, hirdetések böngészése betette a kaput, behánytam mindentől, így megszületett a döntés. Jön a „B” terv! Nem lesz új vas, csak a régi átépítése, méghozzá olyanra, hogy a lelked is eladnád, hogy beleülhess. Majd max. hónapokig csak bringa, meg BKV lesz a közlekedési eszköz. Ennek örömére vettem egy pár új gumit a kerék-párra.

Azon a szép, és roppant meleg pénteki nap zárásaként (a honda halála és totális szétbontását követően) fel is raktam őket, majd másnap reggel elindultam két keréken a gályára. Anyázva… Amikor délután egy 50-60-as éveiben járó pasas hót lazán eltekert mellettem – miközben a tüdőmet próbáltam kiköpni – pár dolgot azért át kellett értékelnem magamban. Másnap már képes voltam vigyorogni, mikor 7 percet sikerült hozni az előző napi futamidőn, de abba bele is fájdult mindenem, és ezt alkoholos italok bevitelével is nehéz volt csillapítani.

Nem is lett volna itt semmi baj, ha a szerelőim nem pénteken dolgoztak volna utoljára és nekem nem kellett volna szerda reggel elindulni a horvátok felé. Így hétvégén a régi hirdetések átnézése, telefonálgatás, majd hétfőn megnéztem az Olasz melót, belenéztem az idei müncheni képekbe, és kedden vettem egy Minit.

Mini Cooper S. Egy 170akárhány lovas Hot hatch, amit az emberek tulajdonképp csak a vezetés élményéért vesznek abban a világban, hol a vezetés élményéért vesznek autót. Egy kibaszott gokart, mi megszégyenít nagyon sok felsőkategóriás, sok-sok lóerős vasat, és amire vigyorogva nézel, ha szembe jön az utakon, és nem próbálkozol vele a piros lámpánál. Többek között ezért is jó egy ilyet vezetni. Na meg azért, mert nagyon kevés olyan szitu van a városban, amikor ne engednének besorolni, ne adnák meg az elsőbbséget, stb. 100 olyan emberből, ki a vezetés élményét ismeri, 99 tartana otthon egy ilyet. De mégis valahogy… Kell az a Honda! És akkor vissza a nyaralásból – bővebben mindjárt – majd egy hét húsdaráló, aztán szombaton eladtam magamnak egy akksit, betettem a halott vasba, majd…

Az volt, hogy egy haver elköpte azt, hogy talán csak akksi baja van a vasnak, és hiába a bikázás, meg minden elektromos cucc ráakasztása (sok-sok elektromossággal kapcsolatos szakszó jönne), próbáljam meg egy új akksival, hátha. Erre egy szép szombati reggelen eldzsaltam egy akkushoz, ahová elvittem a kiszereltet:

– Aggyisten! Hoztam egy akksit, rá kéne nézni, hogy működőképes é!
– Háát…őő… van benne 10 volt, de az indító fesz 350A helyett csak 10.
– Akkor beszart?
– Hááátt….őőőő…igen, lehet…
– Most akkor jó, vagy nem jó?
– Mmmhhmmm… mondhatni…

Itt kezdett valami eltörni bennem…

– Jó, akkor veszek egy újat. Milyen típust tudna ajánlani?
– Hááát, van itt kettő is, „á” meg „bé”.
– Oké, de melyik a jobb? Én nem értek hozzájuk, nekem egy tuti akksira van szükségem, mi nem szarja össze magát egy év alatt.
– Hát, mindkettőt viszik…

Bazdmeg! Így rábeszéltem magam a márkásabbnak tűnőre, leemeltem a polcról, kifizettem, s távoztam. Ahogy betettem a Hondába, az röhögve beindult. És ekkor az lenne a természetes reakció, hogy kurvaanyázol egy nagyot, de mivel tőlem idegen a természetes reakció, így vigyorogva hallgattam, ahogy csodásan zizeg a motor, és az van, hogy lehet, még át is öleltem a vasat, párás szemmel.

Eme csodás pillanatban jött egy röpke összehasonlító teszt. Honda CIVIC 6gen, 1.6 VTI (168LE) v. Mini (II) Cooper S 1.6 T (175LE). A tesztkörülmények: hideg indítás, felnyitott motorháztető, fülelés:

• H: triccczzz-triccczzz-triccczzz-triccczzz-triccczzz-triccczzz-triccczzz-triccczzz-triccczzz- triccczzz-triccczzz-triccczzz-triccczzz-triccczzz-triccczzz-triccczzz-triccczzz-triccczzz
• M: krömptrüpthmmprrmmm-krömptrüpthmmprrmmm-krömptrüpthmmprrmmm- krömptrüpthmmprrmmm-krömptrüpthmmprrmmm-krömptrüpthmmprrmmm
• Zap: Na menjél már a francba!

A 11 évvel idősebb, teljes motorgenerál, és felújítás előtt álló jappcsi úgy zenél a müncheni vashoz képest, mint egy svájci óra. Ha ezt újonnan  veszem 9-11 milláért, akkor másnap visszaviszem a szalonba, és megkérem az eladót, hogy dugja fel a seggébe. Most komolyan. Minizni nagyon nagy buli. Olyan nyomatékos a cucc, hogy autópályán nem kell hatodikból bárhová kapcsolnod, mert minden körülmények között tudsz előzni. Nincs körforgalom, hol azon kéne gondolkoznod, mennyivel is essél bele, és akkor még ki sem próbáltam neccesebb szerpentineken, de olyan feszes mindene, hogy nagy baromnak kell lenni ahhoz, hogy elszállj vele, mint a győzelmi zászló. Egész egyszerűen, egy állat gép. Egy olyan állat gép, mit max. 6 évre gyártottak az örömautósoknak, mert ezt követően jön a kokszolódás, a kettős tömegű lendkerék csere, a megnyúlt vezérmű láncok, és minden szar, minek javítása egy olyan élménnyel jár a jómunkásembernek, hogy attól szívéhez kap, majd felvesz hozzá egy hosszúlejáratú banki kölcsönt…

A 90-es évek japánjaihoz képtelenek felkapaszkodni ezek az izék. Nem is csoda, hogy ha az ebay-t rászabadítod, akkor alig találsz belőlük, ha mégis, akkor horror áron futnak a min. 15 éves b16, b18-as Honda erőművek.

Ennyit az autóról. Azt hiszem, hogy lassan indul a zzzzuupp aloldala, mi majd erről a témáról fog szólni, nomeg arról, hogy mekkora szopás azt végigcsinálni ebben az országban, amit tervezek.

A nyaralásunk egy igen hirtelen ötlettől vezérelt, gyors bólintásokkal, és még gyorsabb foglalással megspékelt sztori lett. Menjünk le hosszúhétvégére a horvátokhoz! – hangzott el a felvetés. Megyünk? Megyünk! 22 perc múlva meglett a foglalás (tényleg, soha semmi más, csak a booking), azt kész! Volt itt majdnem minden kérem, mi egy nyaralással kapcsolatos. Esett, meg sütött, hosszú volt az út, rövid volt az idő, volt némi alkohol, nagy beszélgetések, sok babakocsi cipelés, friss tengeri izéék, hullámok csapdosása, kövekkel kacsázás, nagy séták, lazaság, nem sietünk sehová, tehát az utóbbi évek legkedvesebb pár napja történt, és ez úgy kellett, mint egy falat kenyér (nagyjából egy hónap is kevés lett volna…). Itt kell egy tengerparti apartman, miből meg lehet élni! – határoztunk. Nincs 300 milliónk ehhez…. – állapítottuk meg. De ha mégis, akkor lesz egy tengerparti apartman házunk, közben két vitorlással visszük a hülye turistákat, télen meg elmegyünk nyaralni valami fasza helyre, mert horvátnál sokkal faszább helyek vannak a világon. Jap, és ne feledkezzünk meg a kricsmiről sem a parton, mert arról sosemnem szabad megfeledkezni, hová kimenekítjük azokat, akik még bírnak ép ésszel működni ebben a pöcegödörben.

Uppsz, túlírtam magam. Legyenek képek, azt jóccakát. A következő posztunk biztos fog szólni olyan témákról, mint a ….. nemtudom. Át kéne nézni a híreket. Fogalmam sincs, hogy mi történt az elmúlt egy hónapban a világban.

A „legyenek képek” nem kicsit túlzás, mert most látom igazán, szinte egyetlen egy kép sem készült, mert fontosabb volt együtt lenni, mint eldzsalni hosszú órákra, és lőni pár fotót. Amúgy sem a szívem csücske Horvátország, viszont addig nem halok meg, míg a pokoli hosszú záridős mesterséget meg nem tanulom. Mint látható, eddig nem megy, így legyen itt két elrettentő példa belőle. Ha közeli, s távoli jövőben bármilyen fotográfusról rosszat állítanék, akkor ezeket tegyétek elém…