Az orrszarvúmászás

Bakancslistád van? Persze, hogy van, max. nem annak hívod. Vagy nem is tudod, hogy ezzel fejezik ki az emberek azon vágyukat, mik olyan dolgok megtapasztalásáról szólnak, amik a hétköznapi életükben extrémnek számítanak, szégyenlősen, kuncogva „de jó lenne, ha…” kifejezéssel szemükben meg szeretnének tenni, míg fel nem dobják a bakancsot. Lehetnek ezek bármik, olyan is, mi másoknak triviálisnak tűnik, tök mindegy. A te listád.

Nekem is van. Jókora. Az évek alatt ezekből már sikerült kihúzni pár dolgot, de hol van még a vége? Hosszú évek alatt íródott, szinte már kész is, több mindent nem hiszem, hogy hozzá tudnék tenni, csak hát a pipák hiányoznak rettentő sok helyről.

Meg volt a Tour de France, hajóztam sokat, tudom milyen kiugrani marha magasból, csatangoltam Európában, Arábiában „csak úgy”, jártam ott, ahogy Indy Jones, láttam élőben Senna, Prost párharcot, dugtam közterületen, vezettem 230-al autópályán, merültem palackkal, páran olvassák agymenéseim.

Az egyik vastagon szedett rész a listában Afrika, és a Kilimandzsáró. Csöpp gyermekként Teleki Sámuel, és Széchenyi Zsigmond nagy vadászkönyveit gyűrögettem, Dian Fossey sztoriján sírtam, nagy szemekkel néztem, ahogy Johnny Weissmüller Tarzanként ugrál liánról-liánra, úszik krokodilok elől, majd bejött a mocskos kapitalista média, és csak bámultam az afrikai falukat színesben, majd szélesvásznúban, és láttam, hogy ott tulajdonképp boldogok az emberek.

Szóval, irány Afrika. Már csak az a baj, hogy egyszerűen kizárt, hogy jövőre – ebben a nehéz gazdasági helyzetben, ugyebár – ez meglegyen.

Tegnap volt egy kétségbeesett pillanatom, ahogy bevillant világom rémes, realisztikus képe, és menekülni vágyásom csupán csak abban teljesedett ki, hogy előkapjam a webet segítségül, és megnézzem, tulajdonképp mennyiért is húzhatok el innen a francba.

Jó, kb. 10forintból, mert van egy hüvelykujjam, azt felmutatva a világ bármely pontján azt jelenti, hogy stoppos vagyok a galaxisban, viszont nem csak el akarok húzni, de még van a bakancslistán egy pár dolog, mit meg kéne csinálni, és ezek jelentős veszélybe kerülnének, ha a zember gyermeke – mármint én – 10forintból meg akar tenni pár 10ezer kilométert ép bőrrel, méghozzá egy olyan világban, ahol az ember gyermekéről csukott szemmel, ellenszélben megállapítják, hogy egyáltalában semmi keresnivalója nincs is ott.

A Tesco nemzedék egyébként is megdöglik a való világban…

Szóval, pár éve hallottam az árakat, és még arra is emlékszem, hogy mekkorákat nyeltem. Ugyebár Afrika nem csak egy más világ, de más szabályok is vannak. A túravezető nem luxus, hanem életfontosságú. A hordárokat nem azért fizeted, mert gazdag vagy, hanem mert a gurulós bőrönd nem Afrikába való, és 20kilós cuccal csak légiósok másznak 5000-es hegyet. Kell oda logisztika, kell terepjáró, szállás, helyismeret, engedélyek, vízumok, oltások, minden olyan, miről a „Barátok közt”ben nincs szó, viszont anélkül kegyed megdöglend, vagy Afrika nem a csodák világa, hanem a rémálmok földje lesz. Mindezt ki kell fizetni.

Két hét megvan egy millából. Kompletten. Fasza!

Azt hiszem, hogy 2012 májusától Zap kb. vízen, és kenyéren fog élni egy évig, csakhogy meglegyen az a kurva pipa ebben a kurva életben….
Mert a pipáknál van e fontosabb?

És kell legalább egy plüss orrszarvú, mit át kell cigölni a fél világon, és fel kell tenni annak a kurva csúcsnak a tetejére. Miért is?

Douglas Adams
A KÉTSÉG
LAZACA
Egy utolsó stoppolás a Galaxisban

Az orrszarvúmászás

Az egyenlítői hőség óriási hullámokban verődik vissza az aszfaltról. Most van a rövid esős évszak Kenyában, de a nap perceken belül elpárologtatja a reggeli nyirkosságot. Naptejben úszom, az út beleveszik a hőségtől vibráló messzeségbe, és a lábam szépen hozzászokik az egészhez. Végig az úton, előttem és mögöttem gyalogosok mennek, néhányan erőteljesen lépkedve, mások mintha csak baktatnának, de valójában mindenki ugyan-olyan sebességgel halad. Egyikük egy nagy, szürke, szobrászalkotást visel, egy fémkeretre kifeszített, festett, szövött, rugalmas anyagot. Egy nagy szarv himbálózik az elején. A dolog egy orrszarvú groteszk, de meglepően szép karikatúrája, ami élénk, gyors lépésekkel halad előre. Tűz a nap. Rozoga teherautók húznak el mellettünk veszélyesen. A sofőrök kiabálnak, és vigyorognak az orrszarvúnkra. Amikor olyan teherautók mellett megyünk el – mint ahogy már sokszor megtörtént –, amelyek egy-értelműen éppen most fordultak fel és döglöttek le az út mellett, elgondolkozunk, vajon van-e bármi közük hozzánk.
A többiek már néhány napja gyalogolnak, Mombasa partjáról végig a főúton Voi kamionos megállójáig, a világmindenség helyi központjáig. Itt csatlakoztam hozzájuk tegnap este, Land Roverrel érkezve Nairobiból a húgommal, Jane-nel, akinek volt egy kis munkája az Orrszarvúk Megmentéséért Nemzetközi Szervezeténél, aminek támogatására érkeztünk mindannyian. Innen az aszfaltutat követjük, amint fokozatosan eltűnik a tanzániai határ irányában.
A határon túl fekszik a Kilimandzsáró, a világ legmagasabb hegye. Az expedíció tagjai – egy csapat angol, akik naponta mérföldeket gyalogolnak a déli napsütésben, és váltogatva viselnek egy orrszarvújelmezt – a Kilimandzsáró csúcsára készülnek felmászni. A lúzerek már rég bedobták a törülközőt.
Mi ez az egész – gondolhatják – „a világ legmagasabb hegyével”? Az Everest bizonyára megérdemel legalább egy tiszteletteljes említést ebben a kategóriában? Nos, minden a nézőponttól függ. Természetesen az Everest magabiztos 8848 méterrel magaslik a tengerszint fölé, ami – a maga módján – lenyűgöző. De ha az ember meg akarja mászni az Everestet, valószínűleg valahol a Himalájában kezdi, amennyiben megbízható vezetője van. A Himalájában bárhonnan egészen magasról indulhat, így az Everest tényleges csúcsáig tartó utolsó szakasz megtétele ahogy néhányan mondják – csak egy elegáns kocogás. Manapság, hogy érdekes legyen, oxigénpalack nélkül vagy alsónadrágban, vagy kézen állva csinálják.
De a Kilimandzsáró nem egy hatalmas kiemelkedés része, mint az Everest. Sokáig tartott, amíg sikerült rájönniük, hogy a Himalája melyik része is a legmagasabb valójában, és végül a felfedezés – ha jól emlékszem – egy londoni íróasztalon történt. A Kilimandzsárónál nem voltak ilyen problémák. Vulkanikus eredetű, és önmagában áll, néhány vacak kis dombbal körülvéve. Amikor az ember a horizonton a zavaros felhők között kutatva végre megpillantja a Killit, megfagy benne a vér. „Ó mondja –, úgy érti, túl a felhőkön.” Az ember feje teljesen hátrahanyatlik. „Uramisten…” Az aljától a tetejéig ez a világ legmagasabb hegye. És persze pokoli dolog orrszarvújelmezben felmászni rá. Ezt az őrült ötletet az Orrszarvúk Megmentéséért Nemzetközi Szervezet alapítói, David Stirling és Johnny Roberts vetették fel nekem hónapokkal ezelőtt, és elsőre nem jöttem rá, hogy komolyan gondolják. Egy darabig lelkesen beszéltek arról, hogy már szereztek egy többrészes orrszarvújelmezt, amit Ralph Steadman tervezett egy operához, és hogy éppen ez az, amiben a Kilimandzsáró megmászását végig kell csinálni. Már használták a New York-i maratonon is, mondta David megerősítésképpen. „Óriási hatása lesz – mondták –, hidd el. Komolyan.”
Kezdtem belátni ennek igaz voltát, és talán most jó lenne elmagyarázni, mi ennek az egész expedíciónak a célja. Valójában nem az, hogy az orrszarvúk védelmére közvetlenül pénzt szerezzünk. Az orrszarvúk, amelyek régebben megszámlálhatatlanul sokan éltek Észak-Afrika síkságain, most rettenetesen ritkák, de Kenyában éppen annyira védettek, mint amennyire bárhol máshol lehetnének Afrikában. Richard Leakey Kenyai Vadvilág Szervezete nyolcezer jól kiképzett, jól felszerelt, jól fel-fegyverzett s igencsak elszánt katonából áll, akik félelmetes erőt képviselnek. Egyes ellenfelek szerint túl félelmetest. Kenyában az orvvadászat – hivatalosan – „többé már nem probléma”. De a vadvédelem szüntelen munkát igénylő dolog, és felismertük, hogy ha csak úgy berontunk Afrikába, és azt mondjuk a helyieknek, hogy ne tegyék ugyanazt a vadvilágukkal, mint amit mi tettünk a miénkkel, és hogy mi azért vagyunk ott, hogy ezt ellenőrizzük, az egy olyan hozzáállás, ami – finoman szólva – hagy némi kívánnivalót maga után.
Azokra a közösségekre, amelyek a nagy nemzeti parkok ha-tárain élnek, nehéz idők járnak. Szegények és alultápláltak, a földjeiket a parkok elzárták, és amikor egy oroszlán vagy egy elefánt időről időre kitör a parkból, ők azok, akik megsínylik. A Föld genetikai sokszínűségének megőrzéséről szóló érvek egy kicsit elvontnak tűnhetnek olyasvalaki számára, aki éppen most vesztette el a termést, ami családja etetéséhez kellett volna, vagy rosszabb esetben éppen egy családtagját vesztette el. Hosszú távon a természetvédelem nem kényszeríthető ki kívülről, a helyiek szükségleteit semmibe véve. Ha valaki gondoskodni tud a vadvilágról, akkor azok végső soron a helyiek – de valakinek gondoskodnia kell őróluk is.
Egy út végigvisz bennünket a keleti és nyugati Tsavo nagy nemzeti parkjai mellett és néha keresztül rajtuk, és mi azokhoz az emberekhez jöttünk látogatóba és segíteni, akik ezeken a peremterületeken élnek. A 100 ezer fontot, amit a gyaloglásból szerezni reméltünk, iskolai osztálytermek építésére, könyvtárak ellátására és más közösségi munkákra szánjuk. Meg akartuk értetni velük, hogy bármilyen problémát is jelent számukra a vadvilág, az egyben a javukat is szolgálja.
Ahogy az aznapi első falunkat elértük, az orrszarvú, Todd Jonesszal a belsejében legelöl haladt. Minden gyalogló kivette a részét a cipelésben egy-egy órára, és az ember a mozgása alapján hamar megtanulta, hogy ki van benne. Ha az orrszarvú őgyelgett, akkor Giles volt benne. Giles egy ex-gordonstouni Hugh Grant-hasonmás volt, aki az elmúlt pár évet azzal töltötte, hogy majdnem egész Afrikát végigstoppolta a saját ejtőernyőjével. Az volt a technikája, hogy ezzel az ejtőernyővel felbukkant repülőtereken, keresett valakit, aki nagyjából arrafele repült, amerre menni akart, felkéredzkedett, és ha a repülő odaért, egyszerűen kiugrott a gépből. Jelenlegi barátnője egy szupermodell volt, aki néhány havonta felkereste, ahol éppen volt, aztán (itt csak tippelek) megfürdette, és felküldette a hotelszobájába.
Ha az orrszarvú derűsen poroszkálgatott, akkor Tom volt benne. Tom egy magas, Wodehouse-szerű férfi volt, Afrikához pontosan alkalmatlan fizimiskával. A földbirtokos nemesség tagjának barátságos arckifejezésével rendelkezett, és amikor megkérdeztem, hol él, bizonytalanul azt felelte: „Shropshire-ben”.
Ha az orrszarvú serényen járt-kelt, akkor Todd volt benne. Todd nem egy őrült angol volt, mert walesi volt. Ő felelt az orrszarvújelmezért, eredetileg ő viselte az operában, ahová tervezték, s amiben iszonyatosan nehéz szopránénekeseket kellett cipelnie a hátán. Elmesélte, hogy eredetileg állatorvos akart len-ni, de aztán ehelyett állatok utódaként végezte. Ha az ember lát egy filmet, egy tévéműsort vagy egy reklámot, amiben valaki állatnak van beöltözve, akkor az valószínűleg Todd. „Játszottam Az oroszlán, a boszorkány és a szekrényben – mesélte. Találd ki – tette hozzá –, melyik voltam én!” Egyik este mutatott néhány fényképet a családjáról. Volt egy gyönyörű kép a feleségéről, egy a lányáról, egy édes kép a csecsemő fiáról, és volt egy magáról Toddról is. Todd – nagyon meggyőzően – világoskék kentaurként szerepelt a fotón.
Miközben Todd-orrszarvú járt-kelt, hirtelen gyerekek óriási tömege tört be az útra előttünk, és „Orrszarvú! Orrszarvú! Orr-szarvú!” kiáltással énekelve és táncolva sietett felénk. Gyorsan körülvettek bennünket, és végigkísértek az utolsó pár száz méteren egészen odáig, ahol fogadásunkat előkészítették a falu fő-terén. Az egész falu előkerült, hogy hatalmas lelkesedéssel üdvözöljön bennünket. Ültünk a melegben, lihegtünk, és palackos vízzel mostuk le magunkat, és néztük, ahogy a falusi gyerekek egy táncot és egy kóruséneket adtak elő, ami – őszintén szólva – bámulatos volt. Amikor gyerekekről beszélek, nemcsak hét-évesekre gondolok, hanem a tizenhét évesekre is. Különös, hogy már nincs megfelelő szavunk, ami a teljes korosztályt lefedné. „Ifjoncok”? Leereszkedő. „Srácok”? Nem. „Fiatalkorúak”? Úgy hangzik, mintha éppen most törtek volna be egy áruházba, és loptak volna el valamit. Akkor már inkább gyerekek. A gyerekek írtak egy dalt az orrszarvúakról, amit aztán elénekeltek nekünk. A háttérben Giles csendben átvette az orrszarvújelmezt Toddtól, és egy kis idő után csatlakozott a tánchoz, vánszorogva és himbálózva, kergetőzve és a gyerekekkel játszva, mielőtt beugrott volna egy fa mögé egy villámcigire. Aztán valamivel kisebb lelkesedéssel beszédek sorozatát ültük végig, amiket néhány, idő-közben felbukkant helyi méltóság tartott. Akármerre mentünk, mindenhol akadtak helyi méltóságok, akik odavoltak azért, hogy velünk egy társaságban lássák őket.
Fokozatosan kezdett derengeni nekem az egész orrszarvújel-mez lényege. Az orrszarvú érkezése és az orrszarvúmászó csapat olyasmi volt, amit a falu hónapok óta várt és készült rá. Ez volt az év legnagyobb eseménye, egy karnevál, egy fesztivál, egy ünnep. Hogy meglátogatta őket egy orrszarvú, éveken át emlékezetes eseménye lesz a falusiaknak, különösen a gyerekeknek, és sosem lett volna az, ha egy csapat kalapos angol ficsúr látogatta volna meg őket.
Aztán elvittek minket megnézni az iskolát. Mint a legtöbb iskola, ezt is salakbetonból építették, és ez is csak félig volt készen. Az ajtók és ablakok üres lyukakként tátongtak, a bútorzat rozoga padokból és néhány kecskelábú asztalból állt, és ezekre a gyerekek rajzolta vadvilág képeinek tucatjait fektették, amelyeket nekünk kellett kiértékelnünk és díjaznunk. A díjak orrszarvúmászós sildes sapkák voltak, és bárki nyerte is a díjat, biztosítanunk kellett, hogy a falu minden tagja kapjon egy sapkát. És amint megkapjuk a szponzori pénzt, be tudjuk majd fejezni számukra az osztályterem épületét.
Amikor végre elindultunk, a gyerekek velünk táncoltak néhány mérföldön keresztül, nevetve és kitalált dalokat énekelve – az egyikük elkezdte, a többiek meg hamar ráéreztek és bekapcsolódtak.
Ez a leírás kicsit avíttnak tűnik, igaz? Az egész olyan naiv és szentimentális, arról beszélni, hogy gyerekek együtt nevettek és táncoltak és énekeltek, amikor mindannyian pontosan tudjuk, hogy a gyerekek a valóságban nem csinálnak mást, mint morognak és drogoznak. De ezek a gyerekek/srácok/fiatalok, és mindegyikük, akikkel utunk során találkoztunk, olyan módon voltak boldogok, ami bennünket, nyugatiakat, majdhogynem zavarba ejtett.
Az utolsó gyerek is elmaradt tőlünk. Tábori Land Roverünk kólát és fantát osztogatva lassan halad. Jim, a fotósunk, a csomagtartóban ül, és minket fényképez Canon EOS1-es gépével, amire azóta vágyom, hogy először megláttam. Keis, holland videokamerásunk, vállára veszi pehelysúlyú Sony háromchippes berendezését, és végigpásztázza a gyaloglók sorát. Kíváncsi vagyok, hogy bárhol nyugaton találna-e száz gyereket, aki így énekel és táncol.
Másnap kerültem először sorra az orrszarvújelmez viselésében. Túl nagy voltam hozzá, és a lábam abszurd módon kilógott az alján, így úgy néztem ki, mint egy óriási garnélarák. Belül a hőség, az áporodott izzadtság és a régi Dettol szaga majdhogynem kibírhatatlan volt, amíg bele nem jöttem egy kicsit a dologba. Todd végig ott sétált mellettem, elszántan folytatva velem a beszélgetést. Egy idő után rájöttem, hogy azért figyel, nehogy elájuljak. Todd jó ember, és én nagyon szeretem. Vigyáz az emberekre, és még jobban vigyáz szeretett orrszarvújelmezére.
Megálltam egy pillanatra, hogy egy kis vizet locsoljak az arcomra, és megpillantottam magam a Land Rover ablakában. Elképzelhetetlenül hülyén néztem ki, és azon gondolkodtam, hogy van valami nagyon furcsa ebben a szponzorált gyaloglási témában. Mindig nemes célokért folyik: rákkutatás, az éhínség enyhítése, a vadvilág védelme és így tovább, de az alku valahogy így néz ki: „Oké, pénzt akartok gyűjteni erre a létfontosságú célra, és értem, hogy ez egy fontos és kritikus dolog, és hogy életek vagy talán egész fajok forognak kockán, és valamit sürgősen tenni kell, de, nos… nem tudom… mondok valamit csináljatok valami igazán értelmetlen, ostoba és talán kicsit veszélyes dolgot, akkor adok pénzt.”
Csak egy hetet voltam a gyalogláson. Nem másztam meg a Kilimandzsárót, bár láthattam. Nagyon sajnáltam, hogy nem jutottam fel rá, bár látva a hegyet, be kell vallanom, nem sajnáltam olyan nagyon. Láttam egy orrszarvút, csak egy pillanatra, abból a több ezerből, ami régebben ezen a területen kóborolt, és azon gondolkoztam, egyáltalán megérthető-e, hogy nincs minden rendben ezzel a világgal. Az emberek úgy egymillió éve élnek ezen a bolygón, és ezalatt az idő alatt mindenféle, életünket fenyegető veszedelemmel szembenéztünk: éhínség, pestis, háború, AIDS. Az orrszarvúak negyvenmillió éve élnek itt, és egyetlen fenyegető veszedelem, az ember a kihalás szélére sodorta őket. Nem mi vagyunk az egyetlen faj, amely pusztulást hozott a világ többi részének, és dicséretünkre legyen mondva, mi vagyunk az egyetlenek, akik tudatában vannak viselkedésük következményeinek, és megpróbálunk valamit tenni ezzel kapcsolatban. Ugyanakkor viszont, morfondírozok, miközben a jelmezt visszacserélem egy kényelmes gyaloglóhelyzetre, és előresandítok a himbálózó műanyag szarvra, elég furcsa módon csináljuk.

Esquire,
1995. március

Most tekerd fel a hangerőt, és…