Az év végső szösszenete…

Kész, most bár bizonyos, hogy nekem gyors halálom lesz (vagy kínkeservesen hosszú, ordításokkal, üvöltésekkel, és fájdalommal teli, könyörögve a halálért, de ezt most dobjuk.).

Két napja a szecskában közel fagypont környékén grasszáltam egy darab törülközőben a vállamon, mezítláb, tegnap este pedig a egy késő estig tartó billiárddal összekötött húzós ivászat után elmentünk fagyizni (egyesek szerint mekfríízezni, de ezt legalább ketten cáfoltuk), majd e közben berendeltünk egy akkora méretű pizzát, hogy az ajtón alig fért ki, és ezt, illetve ennek kétharmadát megettük az utcán. Aki közelebbről ismer, az tudja, hogy utálom a télikabátot, kesztyűt csak bringához veszek fel, sál, sapka meg utoljára gyermekként volt hordható nálam, a szülői szigor eredményeképp.

És még mindig nem görcsölök az ágyban 40fokos lázzal….

A kávé, a cigi, meg a nemalvás a hosszú élet titka? Hhhüüümmm….

Ha valaki esetleg megkérdezné, hogy miért nem nősültem meg, akkor a tegnap este a legjobb érvem erre, mi úgy szól nemes egyszerűséggel:

Tegnap három elvált pasival töltöttem az éjszakát, baszik!

Már a nyolcvanas évek végén lehetett hallani az elátkozott korosztályról, minek mi voltunk jeles képviselői. Mi voltunk a rendszerváltás gyermekei, az utolsók között tanították nekünk kötelezően az oroszt, a mi időnkben kezdett ciki lenni az országban a szakmunkás bizonyítvány, mi csapongtunk a cocializmus jómunkásember képe, és a kapitalista, öltönyös, pénzcsinálós, üzletemberes álomvilága között. Jó részünk sittre került, vagy belei is döglött a sok csapongásba. Azért nem vagyok hajlandó elmenni semmiféle osztálytalálkozóra, mert megrémít az, hogy mit tett velünk a világunk. mivé lettünk, miközben kerestük a világunkban a helyünk. Elképesztően beleöregedtünk abba, hogy a saját sorsunkon sírunk.

Három elvált pasi, meg én, erősen ittas állapotban végignéz a billiárdterem több tucat asztalánál lebzselő gyerekeken, előjönnek a régi sztorik, röhögjünk egymás, és saját hülyeségeinken, csorgó nyállal nézzük a feszes seggű tiniket, felvetjük, hogy miként állhatnak össze olyan palikkal, kikkel csókcsatákat váltanak, megpróbálunk fejben sorsokat megfejteni, és tulajdonképp ki nem mondva, de irigykedve nézzük, ahogy húznak tovább bulizni, mert nekik az a pár óra billiárd csak bemelegítés volt az estéhez. Nekünk már nem ilyen az életünk, nekünk már csak sztorijaink vannak. Jó sztorik, de hiába, minket már legyőz az az éjszaka, mi a mai kissrácokat, kiscsajokat épp beindítja.
Az utunk másfelé kanyarodik. Nem biztos, hogy fontosabb, kalandosabb, okosabb, bölcsebb. Egyszerűen csak más.

Sajnáljuk? Ohh, hogyne! Tudnánk újra tini lendülettel belevágni az életbe? Ohh, dehogy! Tiniként még minden új, minden kalandos. Nekünk már nem tud újat mutatni a világ.

Namost ez nem egy olyan poszt, miben az író valamit elsirat. Csak gondolatok két kávé között, miközben a francnak sincs kedve kikelni az ágyból.