Az ég kék, a fű zöld, a víz nedves, Zap pedig diorámát épít…

Mert hogy épp nincs elég dolga, merthogy épp alkalom szülte a történetet, és akkor vágjunk bele.

Történetünk ott kezdődik, hogy az EMBER (mert hívjuk csak extra jelzők felhasználása nélkül, egyszerűség kedvéért, csak embernek) végre kicserélte – erős nyomásra – azt a telefonját, amit már évek óta ki kellett volna cserélnie. A ki kellett volna cserélni, az nem holmi hóbort, miszerint kövesd a divatot, trendet, hanem a “TÉNYLEG CSERÉLD KI BAZDMEG, MERT SZÉTHULLOTT DARABOKRA, ÉS SZART SEM LEHET HALLANI ABBÓL, AMIT BESZÉLSZ!” típusú, nyomás a társadalom részéről, az egyén irányába.

Történetünk két ágról ér a csúcspontra. Az egyik, hogy posztunk vésnöke, már hosszú évek óta nézi, ahogy lelkes, és tehetséges srácok diorámákat készítenek a történelem, vagy a fantáziavilág bizonyos pillanatairól, és elhűlve nézi a technikákat, a kreativitást, a kézügyességet, wwaaooo…

A másik (természetesen ez csak másodlagos), hogy az EMBER születésnapot fog ünnepelni a napokban, és ennek okán kőllene valami meglepetés.

És akkor egy reggelen megriad, észbe kap, és leesik, annak a telefonnak mementóként síremléket köll állítani, meg kell őrizni az utókor számára a jeles pillanatot, mikor az EMBER átlépett a 21. századba, és felfedezi mindazt, amit Steve Jobs jóvoltából az emberiség már több mint egy évtizede élvez!

Első, második, harmadik nap:

Szökj át az áldozat birtokára, kért szerettét, hogy kutassa fel a korpuszt, miről méretet tudsz venni, majd add vissza a készüléket merthogy, HÁTHA KELL MÉG…..

Jöhet a papír, ceruza, sablonok tervezése, betűméretek alkotása, jegyzetelés, agytorna. Ha minden megvan, akkor garázs feltúr, és jöhet az öntősablon a műkőhöz (mivel épp van a garázsban két zsák, amit még mindig nem sikerült felhasználni, mert egyszer esett, egyszer meg hőség volt, a két időszak közötti rést pedig munkával töltötte az ember) szóval, plexi farag, ragasztópisztoly ragaszt, műkő beönt, szárad, felcsiszol, formáz, yesoké!

Negyedik nap:

Mérj, mérj, mérj, nyomtass sablont, kezd el gravírozni, majd állapítsd meg, hogy mekkora egy idióta barom vagy, amiért műkőbe próbálsz gravírozni – úgy, hogy még a büdös életben nem gravíroztál – amikor ott a modellgipsz a sarokban, amivel simán el tudtál volna érni műkő hatást, bónuszként a gravírozó fej is siklana, mint gepárd a kanyarban, ellenben ezzel a szarral, amiben állandóan elakad…. (fuck!)

Ötödik, hatodik nap:

Alap készítés, geci vastag plexi lapból, szóval geci vastag plexi lap méretre vág (vág? hahaha….), csiszol, políroz, modellgipszből talajt formál, szárad, fest, szárad, talpat készít, tör, vág, formáz, füvez, moház, fest, javít, élvezi! De tényleg!

Már majdnem kész van nap:

Összeállít, hibát javít, cimborát felhív, hogy vágjon tetőt, miközben arra vár…

Kész van nap:

Tető anyag megérkezik, lemér, a vágás jó, az alap nem, így csiszol, mér, csiszol, mér, csiszol a végtelenségig, majd passzos, majd tető ragaszt, de a ragasztó meglátszik, mert pillanat, és nem célragasztó (olvasztó), így maszkol, keretet fest, vár a száradásra, tetőt felrak, szoros, szedi le a festéket, leszed, javít (ezt megismétli 23×, de a huszonnegyedikre biztos földhöz bassza!), mehet, ennyi, vége!

És azt lehetne ebben a büdös kurva életben, hogy egy ilyen valamit,
egyszer magamnak készítek, és nem elajándékozás céljából?