Álmodj…

Két olyat álmodtam ebben a pár órában, hogy hajnali öt óta pislogás nélkül feküdtem eddig az ágyban. Az egyiket megosztom, a másik személyes, nincs hozzá közöd.

Helyszín:

Kikötő a város szélén. Hogy hajó, repülő, űrhajó, az most lényegtelen. Valószínűleg tiszta scifi, mert magas volt az épület, a város felé tornyosult. A várócsarnok üvegfalai félig az óceánra, félig a városra néztek. Egy óceánjáró állt az épülettől nem messze. Stabilan, rezzenéstelenül, mint ahogy egy millió tonnás vasdarab bír állni a csendes vízen.

A várócsarnokban zajlott az élet. Egy pult állt az egyik sarokban, mi mögött polcrendszer helyezkedett el, és az figyeltük, ahogy a pult mögött lévő alkalmazott kiadja az utasoknak a megőrzésre otthagyott csomagokat. Nagy kupi volt mögötte. Röhögve láttuk meg azt a két, fekete koporsót, mi a polcrendszer tetején, már-már félig lelógva, csaknem leesve egyensúlyozott. Még poénok is elhangzottak a két faláda lehetséges lezuhanásáról, és annak következményeiről.

Visszafordultam az ablakhoz, és néztem a várost, mit lassan elhagyok örökre. Az ég szürke volt, lassan köd fedte el a toronyházak tetejét. Egy idő után azt vettem észre, hogy az óceánjáró elkezd ringatózni a kikötőben. Valami nem tetszett. Valami nagyon nem. Lenéztem a mélybe, és azt láttam, hogy a víz egyre haragosabban ostromolja a partot. És akkor az első igazi hullám elérte a város kikötőjét. A hajó vészesen elkezdett dőlni az épületünk felé. Tudtam, hogy baj van. tudtam, hogy nincs értelme szólni senkinek, inkább a látványra koncentráltam, mert ez csak a kezdete valaminek, amit végig kell nézni akkor is, ha ez az utolsó látvány is az ember életében. És akkor jött a második hullám. Hatalmas, mindent elsöprő. Az óriás hajó mintha a levegőbe emelkedett volna. A kikötő fölé emelkedett, majd az oldalára dőlt, és a hullámok hátán elindult a város felé. Kettőnk között egy hatalmas oszlop helyezkedett el, minek tetején egy férfi bronz mellszobra volt. Láttam, ahogy a hajó kiüti a helyéről, felénk, a váróterem üvegfala felé dől, de pár méterrel előttünk csapódik a vízbe. Ez követte a látvány, ahogy az óriás, hatalmas méretű kéményei elsuhannak az orrunk előtt. Az épület ropogott alattunk, de még állt, víz sem tört be sehová. És akkor megérkezett a harmadik hullám. Vízfal emelkedett. Eltakarta az eget, a város, mindent. Az ablakon keresztül már semmit nem lehetett látni, csak a kékesszürke vízfalat, mi egyre hatalmasabb volt, és tudtam, ez át fog bukni, és az a milliárd tonna pörölyként csap le mindenre, nincs esély a túlélésre. És lecsapott. És fizikailag éreztem, ahogy az épület elkezd dőlni, ahogy a légkör nyomása megemelkedik attól, hogy az óceán összepréselni készül minket az épülettel egyetemben. Az emberek sikoltoznak, menekülni próbálnak, de nincs hová. Nincs aki megvédje őket. A következő pillanatban…

Nah, ennyi. Kávé, cigi, és a könnyű drogok után jöhetnek a húzósabbak, mert most kezdem elveszteni a kontrollt…