Akkor lássuk már végre azt a vonattemetőt, vagy mi….

Van egy olyan íratlan szabály, hogy egy eseményt, történetet, akármit max. 10 képből be kell mutatni egy fotósnak úgy, hogy az kéremszépen olyan szinten gyilkolja le a néző tudatos tudatalattiját, hogy onnantól kezdve ne legyen szükség a sztori magyarázatára.

Nem úgy, mint a 2015-ös Word Press Photo kiállításon, ahová a tisztelt nézősereg olvasni járt, ugyebár.

Ezt végül is megtenni nagyjából lehetetlen, illetve az olyan mezténlábas hobbifotósoknak – mint személyem – totál elérhetetlen állapot, de törekedni erre azért lehet (köll). Ahogy növök főőfelé, annál jobban irritálnak a „Józsibácsinál voltunk hegyaljadödöllén, és lőttünk erről négyezret” típusú sorozatok, mert én TUDOM, hogy a páciens:

1. soha a büdös életben nem veszi elő többé a képeit
2. a hegyaljadödöllei kirándulás értékét totálisan elnyomja a fejére ragasztott fényképezőgép
3. a hegyaljadödöllei társulatot is kibaszottúl zavarja eme megnyilvánulás, és ha elég bátrak, akkor megreptetik a vasat, ha nem akkor poénokat faragnak páciensünk viselkedéséből, és bár telik vele az idő, ehhez nem kell hegyaljadöllöléig leutazni.

Node! Mi van akkor, ha megtalálod életed legkibaszottabbúlfontosabb helyszínét, mire vadászol már hosszú évek óta? Akkor biza az van, hogy beájulsz, mert több dolog történetik egyszerre.

1. Sietni kell, mert épp nem az van, hogy te csak úgy oda bementél fotózni, mert ott csak belóghattál, amúgy meg megy a csoport a fasztuggyahova nézelődni, de leszarod, és azt mondod, hogy most itt rohadsz meg akkor is, ha rendőrt hívnak rád, viszont ha el akarja venni a képeket, akkor kitéped a gépből mindkét kibaszott drága memóriakártyát, és inkább lenyeled, vagy feldugod a seggedbe, mert ez biza másé nem lehet. Mondjuk a CF kártyával bajok lennének, mert nem elég hogy nagy, de vág is….
2. Technika. Lóg a válladon 20 kiló fotós cucc (obi, állvány, szűrők, távkioldó, mindenszar), de tudod, hogy semmit nem használhatsz belőle, mert az ott eltöltött időt nagyjából egy órára tolhatod ki, az meg nagyjából három kép elkészítésére lenne elég, de nem, mert közben – és ez a legfontosabb – a fények percről-percre változnak, főleg a helyszín sajátosságának köszönhetően, viszont még helyismereted sincs, így fél perc alatt beleőrülsz a kétségekbe. Nem tudod hova menj, és nem tudod, mikor. És ez valami kibaszott nagy gáz. Ehhez basszus min. két napra van szükség, meg egy kurva bukósisakra, ugyanis két nap alatt biztos valami a fejedre fog hullani 10 méret magasságból, az meg egyrészt fáj, másrészt soha nem fogják látni mit csináltál, mert a hullaszállítók tutira lenyúlják a felszerelésed.
3. Mázli. PONT akkor érkeztél, mikor kezd úgy besütni a nap, és PONT előtted legalább 20 ember végig trappolta placcot, így a napsütéshez megszületik a por is a levegőben, mi megmutatja merre ömlik be a napsugár a szétmállott tető résein keresztül, tehát már csak akkor kell ott lenned, amikor…

Kicsit röhögtem – de rosszindulat nélkül, tényleg – mivel volt még ott két srác, kik felkészülve mentek a sztorira (tök elfelejtettem megkérdezni tőlük, hogy miként jutottak be….barom….), és az egyik nevetve kérdezte „Ugye, nem lehet itt hagyni?” mikor hallotta, hogy sürgetőlegesen csörög az átkozott telefonom, és majd mondta, hogy későn érkeztek, mert akkor a fények… Erre feldobtam, hogy én pont jó helyen voltam akkor, de biztos nem vett komolyan, mit levettem, majd vigyorogva távoztam a placcról.

Tehát az van, hogy egyrészt nem tudtam abbahagyni a fotózást, másrészt nem tudtam abbahagyni a képek szelektálását, így most egy nagytucat képet megosztok a MÁV vonattemetőjéről, és már csak arra kéne rájönni, hogy ezek után mi fog megmozgatni a fényképzés területén…