A Smallville….

A Smallville tulajdonképp….. jó….
Őőőő…
A Smallville egész tűrhető sor….
Hmmm…mmhh…mmmhh…
A Smallville mondjuk arra jó, hogy…..
Áááuuhhh….
Három nap Smallville után be kell látnom, hogy két állatfaj rajonghat a Smallville-ért. Aki elvetemült képregény geek, vagy a tinik, kik falait, képernyővédőit Tom Welling, vagy Kristin Kreuk fotók tömkelege borítja.

A Smallville-nál ostobább sorozat ritkán van, de az legalább szép köntösben. Most gondolj bele. Ha te lennél Superman, ki még a retinájával is képes lenne felégetni az egész bolygót, meddig hagynád, hogy egy Lex Luthor szabadon éljen mocskolódási hajlamainak, és egyébkén is, mindenkit gyilkolásszon körülötted? Talán beletelne négy tized másodpercbe is, míg át nem rúgod a naprendszeren. Nem? De!

A Smallville már olyan durva szinten nyomja a fejedbe a „mindenkiben ott van a jó, nomeg a gonosz, nincs fekete és fehér, és próbáljunk mindenkit megmenteni, hitünk a becsület, a tisztesség, és egyébként meg világbéke”, hogy az már takonyként folyik ki a képernyő alatt.

Nem voltam hajlandó az elejétől nézni, mert most tart a 9. évad végénél, és sejtettem előre, hogy ez csak azért kell nekem, hogy katatón állapotban eltölthessek három napot úgy, hogy nem kell gondolkoznom.

Egyébként jó dolog nem gondolkozni. Keveset fogyasztasz közben, nem zavarod a világot lényeddel, semmi bajt nem okozhatsz, tehát, jó dolog ez…

Szóval, a 7.évaddal nyitottam, és a közepe táján már néha el is hagyta a torkom valami földöntúli, nyüszítő hang. Ezeket a forgatókönyveket én meg tudnám írni. Nagy részét. Nem vicc!

Bele is gondoltam tegnap, csak nem volt kedvem megírni.

Jelenet

A kamera az ágy melletti ébresztőóra piros fényben izzó számait mutatja. Hajnali három óra negyvenkét percre ugrik az idő. Halk lepedősusogás hallatszik a háttérben, majd az operatőr rásvenkkel hősünkre, ki nyugtalanul forgolódik az ágyban. A redőnyön átsejlő sápadt holdfény csíkokat fest testére, az ablak előtti fák árnyékainak játékával rémisztő összhatást keltenek. Az aláfestő zenét nem is hallja a néző, inkább csak érzi, hogy a feszültség egyre nő. A kamera közelít az arcra, melyen látszik, tulajdonosát kínzó gondolatok őrlik. Hirtelen felpattannak a szemhéjak, a néző hátrahőköl rémületében. Hősünk kiül az ágy szélére, kezébe temeti arcát, majd borostáját sercegő hang kíséretében végigsimítja. Felkapcsolja az asztalon lévő lámpát, mi lágy sárgás fénnyel borítja el a szoba kis részét, mitől a néző feloldódik, nyugalmat, békét lel. Hősünk ránéz az órára, majd egy grimasz kíséretében a földre ejtett távirányító felé nyúl, és megszólal Phil Collins – In The Air Tonight című muzsikája. Ezt követően feláll az ágyból, majd kisétál a fürdőszobába, hol a felvillanó éles fény kizökkenti a nézőt a nyugodt otthon érzetéből. A hófehér mosdókagylóra néz a kamera, és a kézre, min csobogva, szikrázva szalad végig a víz. Hősünk beletemeti arcát a kezeivel felfogott vízbe, mintha próbálná lemosni az éjszaka őrjítő képeit. Majd a kamera hírtelen vált, ahogy a pasas felegyenesedik és belenéz a tükörbe. A tükörképét látjuk és a tükrön lévő vörös feliratot, minek betűi kezdenek lefolyni az üvegen, miközben a zene fülsiketítővé erősödik. Hősünk nem rémülve, összeszűkült szemhéjakkal olvassa a mondatot: Tudom kit dugtál tavaly nyáron!

Elég jó, meleg forgatókönyvíró lehetnék, nem?

Ahham…