A Nagyapám

Mostanában sokszor gondolok arra, hogy nagy szükségem lenne rá. Kéne a bölcsessége, a nyugalom, mi belőle áradt, a kopott sakktábla, mellette a pipa és a hozzávaló eszközök. A pipadohány és a molyirtó szaga. Kéne a fény, mi melegen, narancssárgán szűrődött be az ablakon. A parketta recsegése, és a nagy fotel.

Ha ő lenne, akkor leülnék vele szemben, kinyitnánk a sakktáblát, és újra mutathatná a lépéseket. Felkacagna, ha butaságot lépek, megtömné a pipáját, hátradőlne és érdeklődve nézné, ahogy két kezem közé fogom az arcom, és töröm a fejem. A játék végén mosolyogva felállna, és hívna ki a szabadba. Felvenné kabátját, kalapot húzna, bőrkesztyűt, és olyan eleganciával lépné át a küszöböt, mintha a 10-es évek NewYork kávéházából lépne ki, miután megvitatta az élet nagy dolgait, esetleg nagy csínytevéseit Kosztolányival, vagy Karinthyval. Egymás mellett ballagnánk ebben az őszi időben, és mesélnék neki az életemről. A szemében látnám a nyugalmat, és azt, hogy minden kérdésemre tudja a választ.

A Nagyapám meghalt.

1980-ban, amikor én hat éves voltam, a Nagyapám lesétált a pincébe, a lejáró keresztgerendájára feldobott egy kötelet, és felakasztotta magát.

Nem volt jó válasza a saját kérdéseire. Nem voltam mellette, nem tettem a vállára a kezem, és nem szóltam hozzá halkan; Gyere, megoldjuk!

A Nagyapámat, tulajdonképpen a felesége küldte a halálba. Az állandó, és őrületes méreggel, mi benne volt, és amivel folyamatosan pusztította a Nagyapámat. Akkor is tovább folyt belőle a gyűlölet, mikor a Nagyapám elment. Szétáradt az egész famíliában a harag, a düh. Árasztotta magából a mocskot. Ő volt az első, kit megtagadtam. A halála előtt a szüleim megkértek, hogy menjek fel hozzá, mert csak hetei vannak hátra, és látni akarja az unokáját. Undorral, és fapofával nyitottam be. Már nem is emlékszem rá, talán magázott. Fogalma sem volt, hogy ki vagyok. Tíz perc után kiléptem az ajtón, beültem az autóba, és kívántam, hogy még egy kicsit szenvedjen. Életeket tett tönkre, életet vett el. Fontos életet.

Nem voltam ott a temetésén.

Mióta együtt fekszenek a temetőben Nagyapámmal, azóta ott sem jártam. Talán van hét éve is. Ha hinnék bármiféle halál utáni misztikumban, mindabban, mit az ember kitalál annak érdekében, hogy ne féljen annyira az elmúlástól, akkor azt mondanám, hogy sajnálom az öreget, amiért egy sírba került azzal, ki őt oda küldte. De most csak két csontváz fekszik ott, porladó ruhákban. Már mindegy.

A Nagyapámnak nem mutathatom meg, hogy ki lettem. Nem lesz titokgazdám. Nem leszek hosszú séták a korzókon, nem lesznek anekdoták a régi idők Budapestjéről, nem lesznek bölcs tanácsok, nem kacsintunk egymásra, mikor ellibben mellettünk egy dögös csaj. Nem segítem rá a felöltőjét, adom a kezébe fedora kalapját, és kesztyűit. Csak az illat maradt meg belőle, hangfoszlányok, és pár homályos, megfakult kép.