Képtelen vagyok úgy bemenni / kimenni a kapun, hogy a pofám ne legyen tele pókhálóval. Ez megy hosszú, nagyon hosszú évek óta. A pókhálógyártás csupán csak télre szűnik meg, ahogy fakad a rügy, az a kis geci egyből előmászik, és sző. Négy, nyolc, tizenkét óránként épít magának csapdát, illetve kezdi el. Beceneve Sziszifusz. A másik: Idióta. Nem okos, hiszen már rég megtanulhatta volna (tényleg, meddig él egy ilyen rohadék?), hogy övé az egész világ, kivéve az a szaros kapu, de nem. Ő nem tágít. Ő csak szövi. Lehet, addig próbálkozik, míg oly erős fonalat nem állít elő, hogy beleakadjak végleg, méghozzá felzabálás céljából. Le kéne vele ülni, beszélgetni. Kitárgyalni az élet nagy rejtelmeit, kiönteni egymásnak szívünket, feloldani a köztünk lévő feszültséget.
Vagy odamenni egy kibaszott palack chemotox társaságában, és nyolc méteres körzetben kiirtani minden olyan élőlényt, minek akár egy lábbal is többje van, mint nekem.
Hol van már megint a kávém????
Szerintem ez a pók boldog, az élet csapásaitól függetlenül élvezi az életet (sőt lehet, hogy kaszkadőr), nem is tud rólad – nem lehet, hogy az életviteletekben rejlő ellentét okozza a feszültséget? 😉