A miért hasít beléd mások boldogsága? című posztunkat olvashatják…
A megfigyelési kapitalizmussal kapcsolatban (erről is kellene írni) elhangzik az a gondolat, hogy minél többet tudunk a világról, annál könnyebb az emberek viselkedését előre jelezni. Jó, ez egy kicsit komplexebb, de csak erre van időm, és amúgy is elkalandoznék a témában…
Szóval, ez a gondolat nem holmi fikció, ebben élünk, szerves részévé vált mindennapjainknak az, hogy míg mi, az egy közösségben (országban, népcsoportban, helyen) élők egyre jobban leszarjuk egymást, addig a figyelmet átvette a nagy testvér (google, fb, és akikről még életedben nem hallottál), akik éhezik az egyén összes pillanatát, hiszen minél több adattal rendelkeznek a világról, annál pontosabban tudják megjósolni annak viselkedéseket, annál pontosabban tudják IRÁNYÍTANI az egyén viselkedését. Tehát, a szabad akarat teljes egészében illúzióvá válik onnantól, hogy megszülettél, hiszen viselkedési mintád pontosan leköveti az elődeid, illetve azok viselkedési mintáit, akikkel rokonszenvezel, és akik ezt ismerik….
Ezen felszopás után csak annyit tudok mondani, hogy eddig azt hittem, elég pontosan meg tudom jósolni azok jövőbeli viselkedését, akikkel komolyan foglalkoztam. Tegnap kiderült, nem csak eléggé, de totális pontossággal írom le jövőjüket, és ez megint egy olyan eset, ami fájdalmas lehet néhanap.
De nem jöttem arra rá, hogy mi a francért!?!?!
Miért történik az, hogy minden kibaszott döntésed hatását a környezetedre, mérnöki pontossággal képes vagy már azelőtt megjósolni, míg döntéseidet meghoztad volna, majd amikor töktotál pontosan bejön előrejelzésed, akkor belül meghalsz kicsit?
Miért????
Hogyan érheted el érzelmileg az év legkegyetlenebb napját, amikor olyan mélyre kerülsz, hogy fingod nincs, miként, vagy egyáltalán miért kéne felkelned reggel, amikor tulajdonképp semmi olyan nem történt, ami meglepetéssel szolgált volna, amit ne rajzoltál volna le évekkel ezelőtt?
És ha olyan fellengzősen, kibaszott mód okos vagy, hogy mindent is tudsz az emberekről, akkor mi van veled?
Most akkor az eddigi viselkedési mintázatod továbbrajzolása valóban azt jelenti, hogy csak sodródni vagy képes, de kilépni a gödörből soha? Tényleg, kurvára menő dolog leélni egyedül az életet? Milyen életet? Milyen az a kibaszott élet, amit nem tudsz megosztani, mert olyan mintákat rajzoltál, amik következménye egész egyszerűen nem lehet más, mint az, hogy örökké kívülállóként szemléled mások örömét?
És akkor innentől kezdve mások boldogsága együtt jár majd azzal, hogy belül szénné égsz, bónuszként – mert tetézni jó – felhangzik a Csodás álmok jönnek főcíme, végignézed egy pasi igazi fájdalmát, majd belehalsz a párnádba? Ugyan meddig vagy erre képes? Több mint egy évtizede már túl vagy ezen a kérdésen, meddig, hányszor még? Hiszen ez egy öngerjesztővé váló folyamat, amiben minél jobban szigeteled el magad ezekkel a gondolatokkal a környezetedtől, annál kevesebb esélyed marad ebből kisodródni!
Vajon meddig lehet ezt csinálni épp ésszel?
