A keresztgyermekem fényképei – műelemzés by Zap

Hetek, vagy hónapok óta a Hondával kelek, fekszem, és sikerült elbuknom a projektet, mert nem készült el arra az időre, amit szerettem volna, így most mindent félreteszünk, mert megjöttek keresztfiam fényképei, és most elemzést végzünk rajtuk, közösen. Ez fontos. Tök jó volt látni, ahogy ott lóg a gép a kezében, és kattintgat, mint őrült.

Lány a kavicson

A négyéves művész felrúgja a „Ne fotózz gépbe szerelt vakuval, bazdmeg!” aranyszabályát – bónuszból még meg is rázza a gépet, a mozgás kifejezését elősegítve – , mert tudja, hogy a pillanat megörökítése néha felrúg minden észérvet. Kinek van ideje arra, hogy derítsen fényt, amikor menekül a lány? A Photoshop majd rendbe hozza a sztorit, mert nincs be-, kiégés a fotón, nincs vesztett információ. Majd ha megtanul olvasni, megérti a gépi utómunkát, mit kötelezően el kell végezni egyesekből, és nullákból álló információcsomagon (kép), akkor némi finomhangolás után igazi műremekké válik a mozgás – majd némi élettapasztalat után – a sztori kiemelése a fotóból. Mert minden lány menekül…

Én is akarom!

Technikailag majdhogynem tökéletes fotó. A jobb felső sarokban lévő ablakból beszűrődő fény végigsúrolja a művész kócait, a tesó arcának gyermeki pufiságát, szemében a vágyódó csillogást az izéé után, ami nagyon izgalmas, és ő is nagyon akarná azt, amit a bratyó. Megmutatkozik a képen az ember génjeiben uralkodó birtoklási vágy, ahogy a művész kissé feljebb emeli tesója felőli karját, ezzel jelezvén, hogy a vágyódás tárgya csak az övé, viszont a bal sarokban lévő színes lufik enyhítik ezt a drámaiságot.

Talpak

Hogyan lehet érzékeltetni, a múltat, jelent, a körülöttünk lévő világot, a folytonosságot, elmúlást, hogy mind, ki valaha volt, vagy lesz ezen a bolygón, egy helyről jött, és hogy egy egykoron uralkodó faj miként bukik meg, vagy emelkedik fel, a világegyetem zűrzavarában? Hát hogy kinek nagyobb a talpa!? Ezek annyira egyszerű válaszok, hogy csak a gyermekek értik, mit ahogy az egész világot csak a gyermekek értik. Miután felnövünk – vagy úgy érezzük, felnőttünk – olyan kérdésekre keresünk választ könyvekben, médiában, szakemberek segítésével, amikre négyévesen kapásból tudtunk megfejtést.

Nem nyilatkozom!

A gyermek csapong a műfajok között, és így eljutott a sajtófotóig, ahol épp keresztapját csípte el egy olyan pillanatban, mintha a ker.fater egy fidesz oligarcha lenne, egy máltai szórakozóhelyen, rendesen benyomva költené a közpénzt drogokra, meg kurvákra, de annyira még érezvén a valóságot, hogy tudja, most kamerát nyomnak a pofájába, és emiatt védekező állapotot kell felvennie. Unalomig ismételt Capa idézet visszhangzik a levegőben. „Ha nem elég jók a képeid, nem voltál elég közel.” A gyermek ezt tudja. Nem tanulta, mert annyira, de annyira pörög a világ az elmúlt négy évben körülötte, hogy nincs ideje szakirodalomból képeznie magát – mondjuk még fel sem bírna tenni egy nagyobb irodalmat a polcra – , így hát csak arra lehet gondolni, benne van a vérében a műfaj, de rendesen.

Színek

A végére hagytam azt, amiről csak szuperlatívuszokban lehet beszélni. Ha a képre oda lenne karcolva, hogy Andy Warhol, akkor ezért bármely Sotheby’s aukción milliárd forintokat kínálnának. Azt sem tudja az ember gyermeke, hogy hova kapja a fejét a kép láttán. A bal oldalról betörő katonás vonalakat szétveti a jobbról érkező irányított káosz, miközben ezen drámaiságot kepén rúgja a színes lazaság, a két gyermeki láb, mik beállítása tükörképei egymásnak. Mintha Észak-Koreába, a legfőbb vezető egy katonai parádéjára beugranál egy szörfdeszkával, hawaii mintás ingben, miközben üvöltene a karodra akasztott Bluetooth hangszóróból a Beach Boys – Wouldn’t It Be Nice című nótája. Amúgy van rá egy húszasom, hogy ekkor a gép nem a gyermek kezében volt, de ha így is van, akkor ez merüljön a feledés homályába. A nagy fotográfus urak, és hölgyek környezetében is rettentő sok ember dolgozik azért, hogy a naccságos úr / hölgy odalépjen a kamerához, és megnyomja az exponáló gombot.

Nohkérem, ennyit a képelemzésről. Minimum egy évtizednek kell eltelnie ahhoz, hogy meglássuk, ez a kamera szeretett tovább megy-e, és új, friss, fiatalos Zsigmond Vilmos, vagy Szipál Márton van születendőben. Ha nem, hát nem… De azért én drukkolok!