Képzeld el, hogy a hétvégén felandalogtunk a város fölé, beültünk vagy nyócan a helyre, ami idézni szerette volna 50-es évek Amerikáját, nem mellesleg a melegbe – miután szétfagytam, mert állandóan kurva autókról kell pofázni az autók mellett, hogy nem unjátok baszki – majd miután csak mi maradtunk a helyen, elkezdtünk beszélgetni arról, amiért tulajdonképp gyűltünk. A mileszmostról.
Közben szerintem én megettem egy triplasajtos hamburgert, amit nem is rendeltem, tudd Peti, hogy nem ez volt életem hamburgere. Amit szerintem te rendeltél…
Kisebbségbe kerültünk
Számszerűsítem a népszavazási adatokra hivatkozva, hogy ebben az országban 21% képviseli azt az értékrendet, amit én. Tehát, tíz emberből kettő. Meg a Béla. És ez kurvagáz! És ezek az emberek néha összegyűlnek, és arról beszélgetnek, hogy hogyan tovább? Hova mennek, mit tervezek, mennyire dühösek, elkeseredettek. A gyász összes stádiuma egyszerre megjelenik ekkor. És akkor ülsz, és nézed, hallgatod azokat az embereket, akik jók. Kipattan egy sztori egy emberről, aki amúgy jó, de rossz úton jár, és a társulat azon töpreng, hogy miként lehetne őt segíteni, ami azt mutatja, hogy a társulat tényleg jó emberekből áll. Jó, és nemes értékekkel rendelkeznek, ismerik, próbálják érteni a világot. Annyi a hibájuk, hogy nem sorakoznak be zászlók alá, mert valószínűleg mindannyian tudják, hogy mik történnek akkor, ha csak zászlók alá sorakozik be az ember gyermeke, ahol zászlóvivők mutathatják a „helyes” utat.
És ez a 21% egyre kevesebb lesz. Mert fogynak. Folyamatosan. Gyávák vagytok, elmenekültök, hogyan állhattok így a tükör elé? – gondolod, sőt ki is mondod, de ez csak annyit jelent, hogy ne hagyjatok már itt! Próbáljuk még egyszer, naaaa, légyszi…
Végtelenül szomorú dolog ez. DE – és ez most a harag stádiuma – a polgárok hetvenkilenc százalékának szeretném mondani, hogy AKKOR SEM ÉN GONDOLKOZOK ROSSZÚL, AKKOR SEM AZ ÉN ÉRTÉKRENDEMMEL VAN BAJ, a kurvaanyátok! Ha ketten maradunk összesen ebben a kibaszott országban (én, meg a Béla), akkor is ez lesz a véleményem!
Amúgy meg eluralkodott a káosz a fejemben. Egyik oldalon nagyon sajnálom a tíz emberből kettőt (meg a Bélát), mert kicsit megtörtek, és jókorát csalódtak a világukban. Atán rám tör a realista, aki azt mondja, hogy olyan zárt buborékban él mindenki már, hogy igenis kell néha, hogy ezt valami feltörje, és megmutassa magát a világ a maga nyersességében. Igen, így néz ki a csaj ruha nélkül. Megvilágosodtál! Most vagy összeszorítod a fogad, vagy kiugrasz az ablakon. És akkor ott van az, hogy leszarom. Havonta megkeresem a csávó éves jövedelmét, aki egy szál kolbászért elment ikszelni. Jól végig nézem, ahogy éhen döglik, azt jóccak…
Valahol középen lehet az igazság, csak még nem tudom hol…
Én egy kicsit úgy vagyok ezzel, hogy azokra a dolgokra próbálok koncentrálni, amikről úgy gondolom, hogy van rájuk hatásom. Mentem, ami menthető. A többi dolgot pedig próbálom elengedni.