Képzeld el, és ne röhögj, vagy röhögj, mert elképzelted, szóval tegnap lett pár szabad órám, hogy aludjak, majd riadtamban (már ennyi az idő?) ráfeküdtem a TV távirányítójára, és olyat láttam, mint még soha.
D1 tele-vízió. Van ilyen is. Mondjuk onnan olvashattál róluk, hacsak nem ez megy napi 24-ben otthon, hogy a tavaly a HVG a Közösségi Médiaszolgáltatás szabályzásának kiskapuiról írt egy cikket, mibe hogy, hogy nem, belekeverődött a d1 TV-is, majd jött is felháborodás jócskán, egész, kerek mondatokkal.
Szóval, a d1, azaz a kultúra televíziója (ők hívják így), csak úgy ömleszti az agyba az Iskolatévé nevezetű műsort. Ami jó! De tényleg! Ne gondolkozz el a célközönségről! Hétköznap délelőtt… Vannak influenzás gyerekek is!
A TV képernyőjén egy csaj épp Petőfi verset olvasott. Fel. Mitől én szép lassan magzati pózba kuporodtam, és liluló szájjal próbáltam a távkapcsot megkeresni a seggem alatt. Nem, nem Petőfivel van baj. Vannak nekem kulturális, meg nemzeti érzelmeim (hazudik!), még ha nem is látszik. Jöttek elő tudatomból a rémisztően rettenetes magyar órák, hol nekünk kellett felolvasni a verset úgy, hogy bár akkor az olvasás, mint képesség ment néhányunknak – még hangosan is – , viszont a baj az értéssel, értelmezéssel, előadással, hangsúlyokkal, rosszkor, rossz helyen megtorpanással volt, mi igencsak megnehezítette a vers értelmi fonalának felvételét a közönség részéről, mitől a közönség részének fejlődő szervezete lassuló pulzussal, elnehezedett szemekkel, asztalra boruló fejekkel jelezte tiltakozását az unalom ellen.
Mondjuk ki! A vers, mint műfaji elem gyermekként való feldolgozása csak a strébereknek ment, a normálisabja amőbázott. Joggal. Akkor sem „tanultam” meg verset elemezni (most, ha így, ennyi idő után belegondolok, már maga a két szó, mármint a verselemzés és a tanulás, totál nonszensz egy mondatban), azóta sem, és ez már így marad. Felnőttem e nélkül, kapaszkodok a világba, teszem a dolgom, 39 éve szarom le, hogy mit gondolt a költő, bármelyik költő, azt jóóvan.
Nah, hol tartottam? Igen, a bige felolvasta Petőfi egyik művét. Rosszul. Néhol elvesztve a fonalat. Rosszul, rossz helyeken használta a torpanást, hangszintet, tulajdonképp mindent, mit a költő belegondolhatott művébe. És amitől a hallgató, néző is elkalandozott, mert arra gondolt közben, hogy; MIVAN???
Ezt követően jött az elemzés, méghozzá a következő gondolatok áradatával:
A pozitivizmus azon hatása, mi az uralkodó rendet keresi a… és volt még diakron megközelítés, mi problematikus, ha a változó életműből akarunk következtetni…. meg a homogenizálás kényszere miatt figyelmen kívül hagyják gyakran…
HHheeee??? Most megdugta, vagy nem? Süt a nap, az jóóvan, vagy most mivan?
Nem hiszem el, hogy még mindig ott tartunk oktatásilag (na ki vele, tanárnénik!) hogy ezzel a baromsággal kell etetni a szerencsétlen lurkókat. Miért kéne tudniuk, hogy a költő életművét diakronikusan, kényszeredetten homogenizálva, pozitivizmussal nyakon öntve?
MMmúúúú??
Szerintem nem kell tudniuk. Sőt, mivel elég régen kiderült, hogy ez egy vakvágány, kevés kolléga menekül ebbe a twilight zone-ba. Mármint a barátaim közül. (Mert én az egyetem első éve után közös megegyezéssel elváltam a magyar szakomtól éppen ezért. Mármint hogy attól féltem, egyszer ezt a homogenizálást kell mondanom.)
Persze hallok hébe-hóba mindenféle őrültséget a gyerekeimtől, de akkor inkább iszom egy pálinkát.
Egyébként nekem is vannak ilyen emlékeim magyar órákról. Ha volt valami, amit életemben egyetlen pillanatra sem sikerült megértenem, az éppen az, minek egy verset elemezni??? Szerintem azt olvasni kell. 🙂