Mondom, nem igaz, hogy nem tudom, mi történt 2002-ben, hát erre nem megnéztem?

Képzeld el, hogy akkor, és ott, abban az évben, elém tárult a nagy keresztút. Mondommivan!  Ha, és akkor, szóval ott, nem jobbra, hanem balra fordulok, mindenféle politikai felhangot nélkülözve, akkor – így végigtekintve az elmúlt 10 éven – úgy baszom el az életem, mint ahogy az a nagykönyvben meg vagyon írva. Még ennél is jobban, mint ahogy. Most gondolj bele, hogy akkor milyen nagyon.

Rémes!

Beszarsz! Közben jött egy telefon.

–          Jó napot kívánok! X.Y vagyok! Erről a számról érkezett tegnapelőtt egy hívás…
–          Hülye, én vagyok! – mondom a hajó hülyéjének, ki kb. 12 méterről, nekem telefonált.
–          Jah, te vagy? Mondjad!
–          Mit mondjak? Te hívtál!

Szóval, ott volt a válaszút. Mit hagytam volna ki? Az elmúlt 10 évet, úgy komplettem. Az elmúlt 10 évben, az utamat keresztező emberek egyikét sem ismertem volna meg. Az elmúlt 10 évben viszont meg kellett volna ismernem a kompromisszumok mélységes bugyrait, az érzelemmentes vigyorgást, azt, hogy az „igen” nem azt jelenti, hogy valamit akarsz, hanem azt, hogy beletörődsz abba, amit akarnak tőled. Az elmúlt 10 év alatt pont azt vesztettem volna el, amit, amiért ma embernek érzem magam. Az elmúlt 10 év kalandjait, szerelmeit, vágyait, szenvedéseit, könnyeit, izgalmait, különlegességeit, és a következő évek terveit vesztettem volna el. Talán, sőt, egész biztosan, a jelenlegi világnézetemet, vagy legalábbis jókora részét.

Mit kaptam volna cserébe? A ruhát. Azt, mit minden jóravaló, nem túl idióta ember felvesz. Család, gyerek, és minden ezzel összefüggő esemény, kötelezettség, fegyelem, szóval az értékek, tudod. Nem cinikus ez, tényleg nem! Ezek értékek. Becsülendők.

Becsülendő értékek helyett fejest ugrani a káoszba, a holnapnélküliségbe, a meghatározhatatlan jövőképbe? Nem csak rémes ez, egyenesen rettentő!

Pokoli mennyiségű sztori villan át az elmúlt 10 évről. És tudod mi a baj? Hogy akkor, ott, vagy az után pár perccel, nappal, héttel, az ember gyermeke elfelejti, esetleg egyenesen értéktelennek ítéli ezeket, vagy csak a rosszat idézi fel belőlük, mik miatt menekülési kényszere támad, és az egészet bezárja egy jókora dobozba, majd eldobja a kulcsot.

Érdemtelen így az ember gyermek erre a sztorikra, ugye? Bizony!

Hümmm… lófaszt balra! Miután ínyig csikorgattam volna a fogam a becsülendő értékek súlya átall, úgy menekültem volna ki az egészből, hogy soha nem talál rám senki. Egy pár jelzővel biztos gazdagabban kerültem volna ki a sztoriból. Olyan jelzőkkel gazdagabban, mit soha nem kívánnék magamnak, és nem tudom mit kéne tennem, hogy a jövőben kiérdemeljem. Nem csak rémeset, hanem egész egyszerűen rettentőt…

 

Ps: Legalább 14 órát rohadok ma itt bent, hogy hazamehessek még egy kicsit dolgozni. Csoda, hogy megzakkantam? Jah, kommentelni nem lehet! Csak!

Facebook Auto Publish Powered By : XYZScripts.com