És akkor elkezdett friss blogok között kaparászni. Szemezgetett, bele-beleolvasott mondatokba, gondolatokba, majd ment is tovább a következőre. Egy idő után azt vette észre, hogy ez a kaparászás egyre sűrűbben fordul elő, egyre gyakoribbak, és egyre nagyobb mélységekig próbálja feltárni a blogok világát.
Hírtelen döbbent rá arra, hogy a szimplán olvasgatásnak tűnő elfoglaltsága átment keresésbe. Sőt! Kutatásba. Méghozzá nem is akárhogy. Már-már kényszeredetten kattintgatott a weben, kulcsszavakat írt be a keresőkbe, és vadászott, mintha távolból vérszagot érezne, csak a forrását még nem sikerült volna beazonosítani. Az elolvasott mondatokat elemezte, próbálta felfedezni a személyt, ki a gondolatok mögött létezhet. Az életéből kulcsepizódokat emelt ki, öntötte őket betűkbe, és szabadította rá a webet ezek felderítésére, hátha összefüggéseket talál, és azok nyomán eljut a prédához.
Kereste a választ. Rejtélyek vannak, és aki ezekre tudja a megfejtést, az hallgatást fogadott, mi az őrület határára sodorta hősünket, és arra ösztönözte, hogy ott keresse az igazságot, hol tulajdonképp soha nem találhatja meg.
Erről biztos született már hősköltemény az ókorban, vagy legalábbis valami példabeszéd.
Majd jött a felfedezés, mi úgy kólintotta fejbe, mintha a körúti villamost akarta volna megállítani koponyájával.
– „Amit én teszek, azt velem már megtették! Ohhh, de mennyire gyűlöltem! Mennyire undorító lett a vége. Milyen szánalmas, és gusztustalan.”
Majd felidézte magában az egész történetet.
Réges-rég, egy messzi-messzi galaxisban egy pasi meg egy nő egymásra akadt. Mindez addig volt izgalmas, míg mindketten tudták, hogy meddig mehetnek el. Mennyi a testiség, mennyi a megértés, mennyi az érzelem. Tudták, megbeszélték, hogy közöttük nem lesz élethosszig tartó boldogság. Vágyaik voltak, mik kielégítésre szorultak, és ezen korlátok között mozogtak csak pár lépést. Hosszú ideig tartott mindez.
Hősünk mai fejjel tudja, hogy ilyen kapcsolatok huzamosabb ideig nem működnek. Nem működhetnek. Egyszer az egyik fél ki akar lépni ebből, mert nem tud újat mutatni a kapcsolat, talált valakit, vagy találni akar egy biztos pontot az életében, és a partner, kivel eddigi élete csak egymás kielégítésére korlátozódott, ennek útjában áll. És dönt, és közli, és elkezdődik a rémregény. A sorozatos üzenetek minden csatornán, a hisztérikus mondatok, a kérlelések, a tömény lelki terror. Először még csak finoman, szinte poénnak vélve érkeznek ezekre a válaszok, majd egyre dühödtebben, és később már meg sem válaszolva kerül minden üzenet a szemétbe. Az egyik oldalon mély hallgatás, a másikon egyre viharosabb megnyilvánulások. A mély hallgatások legtöbbször pont azon céljukat nem érik el, mik az érzelmek elcsendesülését szolgálnák. A túloldalt a kínzó függőség lassan őrületbe csap át, mi egyszer csak kontrollálhatatlanná válik. Soha nem látott érzelmi hullámok csapdosnak mindenfelé, pusztítva mindent, mi a környékre teremtetett.
Kezeibe temette arcát, majd csak annyit mondott: A sötét oldalra tévedtél barátom! Ha tovább mész, nincs visszaút!
Ezután nyitott egy új dossziét, belerakott mindent, majd behelyezte a Lezáratlan akták feliratú fiókba, mit kétszer kulcsra zárt, majd a kulcsot kidobta az ablakon…
Nem lélegzett fel.
A leírtak, és a valóság közötti bárminemű összefüggést keresőknek annyit, hogy csak a képzeletük játszik velük csúf játékot!
Zaphod, 2010 júliusa.
Ez nem volt elég részletes!! :))))))
De a lényeg benne volt… ,)