Azon töprengek, hogy kurvára nem lennék jó apa. A mai nap lefutott előttem az, hogy mit tennék, ha…
Hhmmm… ez bonyolult. Nézzünk egy szituációt. Mondjuk azt, hogy a lányom megjelenik előttem, és azt mondja, van egy vágya, mi megoldásra vár. Erre én mit teszek? Automatikusan, szinte gondolkodás nélkül vágom rá azt, ami szerintem jó. Erre elhúzza a száját, mert ő már kinézett egy…. mályvaszínűt. Ekkor mi van? Jön a rutin, és az automatikus kompromisszumképtelenség, hiszen én már tudom a frankót, a mályva meg egyébként sem szín, most majd mindjárt elmagyarázom, hogy ő is tudja, és olyan okos legyen, mint én, hiszen évtizedes előnyöm van az okosságban.
Gondolom én barom, ezt is csak úgy rutinból, mert hát ilyen az ember.
Van e ekkor párbeszéd? Nincs, mert nem látom meg, ahogy két kézzel jelentkezik felszólalásra, hiszen én azt gondolom – mivel ő jött oda hozzám segítségért -, hogy, és ezt valamilyen rejtélyes okból kifolyólag meggyőződéssel állítom, hogy ő tulajdonképp…. hülye, tehát nekem kell az úton vezetnem.
Bele sem gondolok, hogy az álmát, a vágyait tökéletesen keresztbehúzom, mert egyértelmű, az életemben a mályva nem más, mint rémálom. Azért egyszerű a világ, mert azzá tettük. Majd én megmondom, hogy te mire gondolsz… Kész, passz.
Van egy határvonal, mit sosem lenne szabad átlépni. Az a határ, mi megadja az egyén döntési szabadságát. Tedd meg! Megmondom, hogy miért ne, de ha akarod, akkor igenis tedd meg. Én mindig ott leszek akkor, amikor rájössz, hogy ezt elbasztad. És ha elbasztad, akkor leülünk, kitárgyaljuk, majd kitalálunk valami okosat úgy, hogy beleszőjük az én nyers gondolkodásom, és a te álmod. És akkor talán egyikünknek sem kell feladni sokat ahhoz, hogy bár mályva lett, de nem kocka, hanem, gömb. Ez viszont túlontúl bonyolult egy dolog. Meg időigényes. Meg tele van olyan veszélyekkel, mik az sugallják, hogy itt biza a dolog nem lesz lezárva, mert az életünk során minimum még egyszer vissza fog köszöni, és akkor megint foglalkozni kell vele.
Rettentő egy dolog, és ha visszanézek, akkor ez apai ágon örökletes ennek a határvonalnak a totális elsöprése. Méghozzá súlyosan. Valahogy, valamikor, egy rejtélyes napon ez beépült az ág, a családfa DNS-ébe (volt valami esperes, érsek, püspök, ott a nagy kavarásba, ez már kurvaisten), és azóta kitörölhetetlenül ott van. Lehet másként gondolkozni? Oohh… persze. Oroszlánokkal is lehet játszani, hempergőzni, majd egyszer, egy szép keddi napot az a nagymacska úgy gondolja, hogy táp vagy, és uupppsz, leszakad a fejed. Lehet, ettől a macsek nagyon szomorú lesz egy ideig, de van mentsége, hiszen ő csak azt csinálta, mit a gének sugalltak.
Nem jól van ez így, kéremszépen.
Ahogy ismerlek, olyan lányod lesz, akivel szemben eszedbe sem fog jutni, hogy megérveld a mályva hasztalanságát, mert először is, annyira szerelmes leszel belé, hogy meg akarsz adni neki mindent, aztán 3 évesen kinyilvánítja, hogy az ő akarata a legerősebb, és hogy te, mint az apja, tarsd magadat a legnagyobb becsben, hogy egyáltalán néha úgy csinál, mint aki hallgat rád. Aztán kamaszként meg úgyis aggastyánként tekint majd rád, és annyira örülsz majd, ha hozzád fordul segítségért ilyen témákban, és nem azt fogja közölni veled, hogy a mai világhoz te már öreg vagy és elmaradott, hogy azonnal megérveled neki, hogy milyen okos iső, és milyen büszke vagy rá, és hogy a mályva nagyon megy a szeme színéhez.
Ez így lesz, ha megérjük.
Addig meg majd gyakorolsz a felnőtteken. ;D
Lájk. De én nem mertem elárulni neki ezt 😉