Imádom a brainstormingot. Azt olvastam egyszer róla, hogy a kreativitás csendes gyilkosa. Baromi jó mondat, ami akkor igazán érvényes, ha ezt a műfajt rossz időben kezdjük el alkalmazni. Bármiféle projekt akkor lesz gördülékeny – céltól, és végkimenettől függetlenül – ha az indítói első körben baromi sokat verik az asztalt, és ütköztetnek érveket. Kell, muszáj hogy így épüljön fel bármi, mert enélkül vért köpsz, ha ez működik, akkor innentől el lehet engedni a sztorit, szinte magától felépül a világ. Mikor van baj? Ha ez a műfajt bármiféle projekt indulását követően bebasszuk a tudatba, és ezzel akkora kuplerájt képez maga körül, hogy meghülyülsz, mire minden újra sínre kerül.

Miért mondom én mindezt?

Kezdjük az elején. Azt kell mondanom, hogy mindenkinek kösz, ki tegnap foglalkozott velem, ugyanis az történt, hogy a vége felé járok egy melónak, amivel nagyon sokat küzdöttem eddig. Nem ment. Úgy nagyjából nem ment semmi. Most vagy az van, hogy eddig sem ment semmi, és csak most jövök rá – ha már jó nem lehetsz, akkor legyél bölcsebb, nem? – vagy az utóbbi, egyre hosszabb időben nem megy semmi, és akkor agyrákom van?!

Annyira nem ment már a koncepciónak a lefektetése sem, hogy segítségért kiáltottam drága Zena felé, kit nevezzünk a nagy inspirátornak, és úgy 6-8 óra alatt sikerült lelket adni a cuccnak, megjött a vezérfonal, jöhetett a tégla, meg a kőműveskanál.

Volt ez tagnapig, mikor gondoltam egy merészet, így végigpostáztam tucatnyi (témától kívülállóknak) sokaknak az anyagot, hogy megtudjam, első blikkre mi a véleményük róla.

És én hülye, az elmúlt hosszú évek alatt olyan embereket gyűjtöttem magam köré, kik úgy látják a világot, ahogy nagyon kevesen ebben a pöcegödörben, és ez kivételes képességekkel ruházza fel őket, mi egyben néha piszok idegesítő is tud lenni.

Azt tudni kell, hogy soha nem csinálok ilyet. Nagyon, naaagyon régen előfordult már, és arra emlékszem, hogy az ilyen cuccok mindig a kukában végezték, vagy esetleg kikerültek, de az sem jókedvemben (menet közben brainstorming…pppfff…).

Szóval, elkezdtem pánikszerűen kiszórni az anyagot, majd vártam a visszajelzéseket, és pont azt kaptam, amit vártam, szóval volt min röhögni ma reggel. Tényleg, nagyon hálás vagyok a segítségekért, a gondolatokért, a megérzésekért, és mindenkit befizetnék egy földkörülire, de lássuk mi van akkor, ha azt teszed, mint amit most én.

A cél az, hogy legyen egy szivárványszínben csillogó, 30cm átmérőjű golyód. Ugyebár ilyenkor sok mindenre rá kell jönni. Milyen anyagból legyen, hogy a szivárványszínben leledzen, miként kell megmunkálni a golyó forma eléréséhez, mi az a 30cm átmérő, stb. Ekkor hónod alá kapod a golyókészítő szakkönyveket, elutazol 17e km-re, mert mondjuk a szivárványszín eléréséhez a kavicsot egy óceánban csücsülő sziget kikötői mólója alatt találod meg, ráragadva egy halászhajó fenekére, majd ezt követően be kel ugranod Ausztrália sivatagos mélységeibe, mert ott találod azt az őslakost – nevezzük Joenak – kinek van 165éves golyócsiszolója, mi erre a feladatra a legalkalmasabb eszköz. Pár 10e kilométerrel, és hónappal később meg van a golyód, mit büszkén megmutatsz az utolsó polírozás előtt, és várod a véleményeket, mik a következők:

  • Miért nem zöld?
  • Piros?
  • Buzievagy?
  • Golyó?
  • Legyen háromszög!
  • A négyzet a menő!
  • Aha, golyó…
  • Az ott nem fényjáték, hanem repedés, kezd elölről, és legyen kúp.
  • Miért van rávésve, hogy búbos vöcsök?
  • Miért nincs rávésve, hogy búbos vöcsök?
  • Miért nem Braille írással?
  • Ilyet vettem tegnap a teszkóban, tök szeretik a gyerekek.
  • Szép! Hallottad, hogy orbánviktor….

Ha ez felkészületlenül ér – mondjuk úgy, mint engem 10-15 éve – akkor marokra fogod a golyót, és úgy baszod be egy feneketlen tóba, ahogy még golyóval nem bánt ember. Mára sikerült eljutnom odáig, hogy néha sikítva fel tudok röhögni a szitun, és tudom csóválni a fejem a saját marhaságom láttán. Mert ez nem más, mint a saját hülyeségem. És ez azért gáz, mert az utóbbi hosszú-hosszú években nem jutott eszembe megerősítést kérni a létezésemről, most meg valahogy ez ismét előjött. De miért? – teszem fel ilyenkor a kérdést.

Ha valamit csinálok, akkor az lehet szar, lehet jó, mindig felvállaltam, és nem volt szükség arra, hogy közben azt a kreativitást – legyen bármilyen is – elkúrjam azzal, hogy menet közben véleményeztetem. Ha megteszem, akkor abból kúp lesz, kocka, vagy vésett fejfa, de semmiképp nem golyó, minek útján elindultam. Délelőtt azon elmélkedtünk a kedvessel, hogy mi lenne akkor, ha mondjuk Dali, vagy bármely vadbarom a műveit a közönség elé tárta volna, véleményeztetésre, a készítés bármely fázisában? Nem lennének múzeumok, nem lenne zene, még egy francos óriásplakát sem, viszont lenne sok kreatív az elmegyógyintézetekben, vagy a sürgősségin, felnyiszált erekkel.

Köszönetnyilvánítás!

Nektek, kik időt, energiát szántatok rám, egy életre leköteleztetek, és minden gondolatotokat szeretem! Viszont, ha nekem még egyszer ilyen baromság eszembe jut, akkor küldjetek el a büdös francba, mert akkor eszembe jut, hogy a munkámmal magamat kell megmutatnom a világ előtt, és nem a közízléshez kell igazodnom, hiszen abban semmi olyan nincs, amit az ember gyermeke szívesen felvállalna.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Time limit is exhausted. Please reload CAPTCHA.

Facebook Auto Publish Powered By : XYZScripts.com