Fehér alapon fekete betűk. Szánkáznak a szem előtt a szavak, mondatok. Újra, és újra. Hogy mit jelentenek, csak attól függ, hogy milyen tudatállapotban vagy, mit vagy képes értelmezni belőlük. Minden olvasatra más, de valahogy minden olvasatra egyértelmű lesz, mit nem akarsz elfogadni, megpróbálod másképp olvasni, majd bezárod. Megértetted. Felvillannak képek a múltból, és újra káosszá változik minden. Nem igaz! Nem ez volt a lényeg! Mást mondtak a cselekedetek, mint amit olvasol. Biztos vagy benne, hisz 10perc alatt le tudod venni a szemben ülő ember őszinteségét, képes vagy nagyvonalakban jellemábrázolást készíteni másokról úgy, hogy csak pár órát töltöttél el velük. Bárcsak mindez valami nagyképű szöveg lenne, de nem! A körülötted lévők az évek alatt többször igazolták, az akkor csak cinikus megjegyzéseknek tűnő véleményeidet. Mást mondott a szem, az érintés, a hang. Mást, mint amit olvasol. Majd megrázod a fejed. Hülyeség! Törődj bele! Nem élhetsz így, folyamatosan a levegőben lógva, két szék között.
Álmodtam két napja. Azt álmodtam, hogy egy szikla tetején állok, egy hatalmas repedés fölött. Se jobbra, se balra nem tudok átlendülni, mert túl nagy a távolság ahhoz, hogy bele ne zuhanjak a mélybe. Felébredtem.
Aztán írsz. Majd törölsz. Majd írsz. Majd átfogalmazol. Majd írsz. Ha kívülálló lennél, akkor osztanál nagy okosságokat. Kívülállónak lenni jó dolog. Felelőtlenül lehet tanácsokat osztogatni, majd ha nem jönnek be, akkor sincs nagy gáz, hiszen te csak tanácsokat adtál, a döntést semmiben nem hoztad meg, és este jól tudsz aludni, bármi is történjen.
Ritkán éreztem ilyen fáradságot, mint most.
