Tisztelt Kármán András!
A következő hírt olvasom, bármerre csak megyek:
(…) A kormány szerint a növekvő üzemanyag árakkal kapcsolatos problémát adópolitikával nem lehet megoldani – fejtette ki a Nemzetgazdasági Minisztérium (NGM) államtitkára a parlament számvevőszéki és költségvetési bizottságának szerdai ülésén, amelyen a kormány és a bizottság elutasította az MSZP-nek az üzemanyagok után fizetendő jövedéki adó mérséklését javasló a törvénymódosítását. (…) Az ülésen Kármán András államtitkár jelezte: a kormány nem támogatja az előterjesztést. Elmondta: a javaslat 50-60 milliárd forintos bevételkiesést okozna, ám a kormány elkötelezett a költségvetési hiány és az államadóság csökkentés mellett. (…) Leszögezte: adópolitikával nem lehet jó választ adni az üzemanyagár-problémára.(…)
Szóval, kedves András! Van előttem egy kép. Nem is kép. Mondjuk azt, hogy álmodtam.
Egy nagy, 1904-ben elkészült, neogótikus épület egyik kijáratán jön ki egy pali. Megáll a lépcső tetején, leteszi az aktatáskáját maga mellé, leveszi a szemüvegét a lencse megtörlése céljából, közben erősen hunyorog, próbálja hozzászoktatni szemét a kinti napfényhez.
Homályosan lát, de valami érdekes dolog tűnik fel, mi megzavarja, hisz mint ha emberek közelednének felé, és ez roppant szokatlan.
Ebben az időpontban nem szoktak erre ilyen sokan járni – gondolja ő, majd visszaveszi szemüvegét.
A látása kitisztul, és az események ebben a pillanatban rémületesen felgyorsulnak. Minden azzal kezdődik, hogy Andrásunk főhősünk már nem csak – úgymond – sok embert lát közeledni, de mintha a „sok” megközelítené a tömeg fogalmát. Megpróbál fókuszálni, és hírtelen egekbe szökik a pulzusszáma, az adrenalin ömleni kezd a vérében, hisz a tömegnek elkorcsosult arckifejezése van, a tömeg kezében fegyvernek látszó csavarkulcsok, emelőrudak, és egyéb, fémből készült szerszámok helyezkednek el.
Jaj…jaj… itten, ebben a helyzetben most mit tegyek? – fut át a kérdés András főhősünk agyán, de nem érkezik rá válasz. Nyugtató válasz semmiképp.
Megpróbál arrébb állni, háta félreérti a helyzetet, helyzet és közte semmiféle párhuzam nem húzható. A helyzet viszont nem így gondolja, és ennek hangot is ad. Mintha valami üzemanyag adót emlegetnének, meg most rámutatást a megoldásra, és valakinek az anyját is összefüggésbe hoznák egy ősi mesterség űzésével. Andrásunk Főhősünkön annyira elhatalmasodik a páni félelem, hogy ájulás kerülgeti. Amikor a tömeg, meg a helyzet, és a fenyegetően magasba emelt fémtárgyak egy karnyújtásnyira vannak, András hősünk elbotlik, és eme hírtelen reakciót a tömeg, a helyzet, és a fenyegető fémtárgyak ellenreakcióként értékelik, és elszabadulnak a már egyébként is csúcsra járatott indulatok, mik előbb köpködésben, majd a végén különböző végtagok letépésében teljesednek ki.
32 perccel később.
Kossuth Lajosról elnevezett tér – aminek közepén egy neogótikus épület hatalmasodik – négy sarkán lévő lámpaoszlopokon, hányaveti módon felkötött, emberi végtagok lengedeznek a csendes szellőben. A lemenő nap fénye megcsillan a széttépett szövetekből előbukkanó vércseppeken, a díszköveken lévő vértócsákon. A tömeg, a helyzet, és a fenyegető fémtárgyak a tér közepén helyezkednek el. Mindenkiből sugárzik az öröm, a boldogság, a jókedv. Viccek hangzanak el, mi hatására hullámzik a tömeg, a helyzet, meg a fémtárgyak a röhögéstől. A 107 éves, neogótikus épület ablakai mögül rémült szempárok figyelnek, miközben a vészhelyzetben összetrombitált költségvetési bizottság épp a törvényalkotási dokumentumokon sercegteti a tollát.
