Mi pasik nem igazán tudunk mit kezdeni a halállal.

Attila, és az akkori öregek mellett kezdtem korán sem dicsőséges pályafutásom, a suliból kijövet, közvetlen. Fejjel előre az igazán nagybetűs életbe.

Minden reggel az volt a dolgom, hogy irány debreceni hubertust venni. Csak debreceni lehetett, szóval a csöpp Zap addig mászott az egyik boltból a másikba, míg nem talált. Ha véletlen rosszat hozott… még mindig itt cseng az Attila érdes hangja a fülemben, ahogy lebasz. Megvan, ahogy felröhög, ahogy anyázik, ahogy csak legyint; „leszarom…”, ahogy közli; „szopjon le mindenki”.

Egy elhíresült fotó, ahogy tisztán issza a fantát.

Közöttük pont addig lehetett elkényeztetett városi kölyöknek lenni, míg észre nem vették, hogy ott vagy. Ha esetleg olyan pali vagyok, ki nem vesztette el teljesen az emberségét, és még nyomokban felfedezhető bennem az, hogy tudom hol a helyem a világban, milyen a való élet, akkor azt nekik, annak a társulatnak is köszönhetem, kinek oszlopos tagja Attila volt.

Hajnal óta cikáznak a hírek. Először kiül a döbbenet az arcokon, elkussolnak a telefonok, és mi palik csak kínlódunk azon, hogy mit is kéne ilyenkor mondani. Nem tudjuk. Senki nem tudja. Nincs erre helyes reakció. Bent voltam az irodájában, néztem hajnalban a képeket, az otthagyott cuccokat, néha elszorult a torok, hisz…. csak annyi van, hogy hisz ekkor még… hisz akkor még… Szombaton felpattant a székből, rákiáltott a kollégájára, hogy most rögtön álljon fel, majd odament hozzá, és átölelte. Aznap volt az ölelés világnapja.

Egyedül halt meg vasárnap.

Tagged with →  

2 Responses to R.I.P.

  1. Sir Artemon szerint:

    Elmondom, hogy mit gondolok.
    Szerintem, ha gyászolsz nem kell mondani semmit. Látszik minden rajtad. De ha mindenáron mondani kell valamit, akkor két dolgot érdemes: kifejezni a fájdalmadat és az együttérzésedet, ill. a hagyomány nem véletlenül tartja a mondást: “Halottról vagy jót, vagy semmit”.
    A gyászt kezelni annyi, mint átgondolni, hogy a másik élete mivel gazdagította (rosszabb esetben csorbította, de tanulsággal adózva) az életünket. Ennek függvényében érdemes átgondolni, van-e lerendezetlen ügyünk a halottal, vagy a tőle tanultakat illetően van-e a jövőre nézve feladatunk. Ha ezzel elszámoltunk, akkor jön a halottól való elbúcsúzás (köszönet, megbocsátás, hála kifejezés, elengedés kifogalmazása, stb.), a múltnak és az elmúlásnak való átengedése – saját és/vagy közösségi szertartások keretében -, majd az első lépés megtétele a halott nélküli életbe. Ezt is érdemes szertartásosan megtenni. Elég, ha te tudod ezt.
    Ezek az egyéni gyász lépései. Amíg ezeken nem lépeget keresztül valaki, addig nem tud sem a mi lelkünk, sem a másik lelke nyugodtan pihenni, továbblépni.

    Amikor közösségi szertartásokon, búcsúzásokon kell részt venni, akkor ott is érdemes megtartani a sorrendet. A szerbeknél ha halott van a háznál, kinyitják a kapukat, és a házajtót, hogy a szomszédok, barátok, rokonok éjjel-nappal jöhessenek és virraszthassanak, vagy támogatást nyújtsanak a rokonoknak. Ha magányra van szüksége, akkor azt biztosítják neki, mialatt ők elintéznek mindent helyette. Főznek, takarítanak, virrasztanak, fogják a kezét, hallgatnak, vagy éppen a halottról sztorizgatnak szépeket, vicceseket. Szerintem van ennek valami elképesztő ereje abban, ahogyan a halottól búcsúznak.
    Ha össze kell futni a halott rokonaival, akkor a közöttetek lévő viszony alapján érdemes mondani, kifejezni bármit is. Egy kézfogás, egy puszi, egy “részvétem” bőven elég. De van, hogy nem. Mikor a nagybátyám anyukája meghalt, emlékszem, ott álltak sorban a koporsó mellett, megrendülve, tagbaszakadtan azok, akiket nagyon szeretek. Az első reflexből odamentem, egy kézfogásból, pusziból azonnal egy nagy és erős ölelésbe húztam őket, és csak tartottam őket, ahogyan ők próbálták tartani magukat, és érezhető volt, hogy a testük valahogyan belelazul a karjaimba. Mikor gyászol valaki, a testével alig bírja tartani a lelkét, és alig bír az a lélek a testben maradni. Ha úgy öleled meg, ahogyan az a test tartja a lelket, akkor tartod helyette egy kicsit te is: hol finoman, hol erősen, hol puhán és érzékenyen, hol erősen, mert mindez egyszerre a test. S aztán mikor elengeded, nagyon lassan, finoman kell elválni a másiktól, és érezni kell az ölelés idejét és az elválás ritmusát is. A másik teste elárulja, mire van szüksége a lelkének. S aztán elég, ha csak állsz némán a gyászoddal mellettük, és mikor már vége a legfájdalmasabb részeknek, akkor a halotti toron érdemes emlékeztetni magunkat arra, hogy az élet még a miénk, megadni a testnek a táplálékot és vizet, és megadni a léleknek a nevetést, és az örömet a sztorizgatásokkal, és megosztani másokkal az életet – ez a kivel mi van körök sora -, mert ezzel lépünk tovább, és segítjük tovább a másikat a halálból az életbe.

    S nem azért nehéz bármit is kezdeni a halállal, mert férfiból vagy, hanem azért, mert el vagy te is, és a legtöbb ember idegenedve az Élettől.

    Szerintem.

  2. szerint:

    Sajnálom, Zap. 🙁

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Time limit is exhausted. Please reload CAPTCHA.

Facebook Auto Publish Powered By : XYZScripts.com