Egyszercsak berobban a Szalay u. 16 bejárati kapuja. Faforgácsok, és por itatja át a levegőt, de nem bír csönd telepedni a házra, nincs kegyelem, az események innentől kezdve megalíthatatlanul sodorják magukkal a szereplőket. Mikor a hitelen keletkezett káosz próbálna a feledés homályába zuhanni, körömcipők kopogása hasítja fel a csendet. A portás az asztal alól – ahová rémületében ugrott – kidugja a fejét, és egy télikabátos nő sziluettjét véli felfedezni, ki határozottan tart a portásfülke felé, mi mintha egy pár milliméterrel megmozdulna. Igen, a portásfülke próbálna hátrálni, de mint tudjuk, a portásfülkéket szakemberek kényszerítették maradásra, különböző csavarok, tiplik, és jókora mennyiségű beton segítségével. Nincs menekvés. Bélánknak – a portásnak – egy villanásnyira a Star Wars egyik jelenete ugrott be, mikor Darth Vader a ködből…

–          Mi a neve?
–          Jó napot kívánok, asszonyom! Mit tetszik?
–          MI…. A…. NEVE?
–          Béla, asszonyom.
–          Béla! Szabó Erika vagyok, és nyomban be akarok ide menni, adja elő a kulcsokat!
–          Csak nem az Üvegtigrisből? Hatalmas rajongója vagyok a lábainak! Kérhetek egy autógrammot?
–          Mit képzel? Én az államtitkár vagyok!
–          Hhhmmm… mondjuk gondolhattam volna… Eléggé megtetszett öregedni, meg hát a lábak sem az igaziak már, és eléggé sötét is van…..
–          Fejezze be, és azonnal adja ide a kulcsokat!

Bélánk homlokán egy apró izzadságcsepp készült az orra felé haladni. Több minden futott át az agyán egyszerre, mitől kissé kétségbeesett, hiszen nem készült ennyi mindenre egyszerre, és hát igen, a prioritások. Azok kellenek. Ott van az asszony, kit fel kell hívni, mert az előbb megcsörgette a telefont, visszahívást követelve, mi érthetetlen, hiszen egy kasszán vannak, tök mindegy, hogy kinek a telefonszámlája lesz több attól, hogy felesleges mondatok – mik otthon is elhangozhatnak a konyhaasztal mellett –  cikázzanak az éterben, több percig, hizlalva ezzel a telefonszolgáltató vagyonát. Aztán ott van a rezsón a marhapörkölt, mit Bélánk nem szeret hidegen. Most lett megmelegítve, és kivételesen nem égett oda. Még a kenyeret is leszelte, az meg ha sokáig ott marad, akkor megszárad. Rettentő gyorsan száradnak ezek a mostani kenyerek – röppent át Bélánk agyán egy újabb gondolat, mitől még zavartabb lett. Most meg itt van ez az államtitkár. Mit keres itt egy államtitkár, mikor mindenki szabin van, és különben is…  Nem is itt dolgozik. Lehet, hogy be sem jöhet? Fel kéne hívni valakit.

Az államtitkárasszony mintha belelátott volna Béla agyába, és amikor a „valakit felhívni” gondolat suhant át szegény portásunk agyán, lecsapott hősünkre.

–          Béla! Vegye elő a kulcsokat azonnal, és kövessen!
–          Node asszonyom, azt nem lehet, mert hívatlanul ide nem lehet, mert hát ez mégiscsak az Országos Igazságszolgáltatási Tanács Hivatala, és a szabály azt mondja, hogy….
–          Ugye tudja, hogy hányan vannak, kik a maga állására pályáznak? Ugye tudja, hogy én egy államtitkár vagyok, amúgy a maga főnöke?

A hanglejtés, olyan pofont adott hősünknek, hogy a fal adta a másikat. Béla belegondolt abba, mikor az anyós pár hónappal ezelőtt…. Abba pedig csak a sokkos állapot elmúltával gondolt bele, hogy az államtitkár egyáltalában nem a főnöke, és tulajdonképp be sem jöhetett volna az ajtón. Azon a szép ajtón. Illetve, ami maradt belőle…  Milyen régi is volt? Milyen patinás…

–          Na, min gondolkozik? Azt hiszi, hogy ráérek? Mozogjon már!!!

És akkor Bélánk megadta magát. Kinyitotta a kulcsos szekrényt, és szinte válogatás nélkül az összes kulcsot elkezdte begyömöszölni a zsebébe, majd kilépett a rémült portásfülkéből, minek ajtaja mintha beragadt volna a sokktól, mit a látogatás váltott ki belőle. Amikor Bélánk, és az államtitkár elindult a lépcsőkön felfelé, egy halk sóhajt is hallhattak volna az érzékeny fülek, ha lettek volna ott érzékeny fülek, illetve ha lett volna bárki más is Bélánkon, és az államtitkáron kívül.

Az államtitkár céltudatosan, egyenes háttal, erőteljes cipőkopogásokkal haladt a hivatalvezető irodája felé, a portás leesett vállakkal, két lépés távolságra követte. Hosszú út, hideg, félhomályos folyosók. Bélánknak nem tetszett a szitu. Nagyon nem. Már-már visszakozni kívánt, majd belegondolt abba, hogy ha itt menten összerogyik, és mondjuk szétszakadt sérvet színlel, akkor megmenekülhet ebből a roppant kényes, és zavaró szituációból.

De megérkeztek. Egy nagy fehér ajtó, kopott rézkilinccsel, és névtáblával.

–          Nyissa ki! – mondta határozottan az államtitkár.
–          De hát ő a hivatalvezető, és értesítése nélkül nem lehet. Tetszik tudni, itt nagyon fontos iratok vannak, és ha valami eltűnik, akkor…
–          Béla! Azonnal nyissa ki! Magát nem azért fizetik, hogy véleménye legyen!

Hősünk feladta a harcot, és már fordult is a kulcs a zárban. Az államtitkár erőteljesen arrébb taszította Bélát, beviharzott, és belökte maga mögött az ajtót. Portásunk nekidőlt a falnak. Nagyon fázott a keze, és mintha szédült is volna. Pár perc múlva elkezdett fázni a háta a hideg faltól, majd nekiállt fel-alá járkálni, egyre közelebb az ajtóhoz, mi mögül zajok szűrődtek ki.

Hősünk bátorságot szívott magába egy nagy levegővétellel, és a fülét rátapasztotta a hideg faajtóra. „Te mocskos riban…. Hova rakt….Haháááá…” – hallatszott bentről, majd sűrű cipőkopogás, fiókok rángatása hallatszott belűről. A kopogás egyre erősebb volt, és ekkor Bélánk rájött, hogy az államtitkár asszony távozóban van, mire gyorsan elugrott az ajtótól.

–          Gyerünk tovább! – mondta a nő, és mintha gúnyos mosoly villant volna fel a szája sarkán, de ezt nem lehetett meggyőzően állítani, hiszen a félhomály sokszor megtréfálja a gyakorlatlan szemeket.
–          De asszonyom! Már így is… Tulajdonképp nekem…
–          Fejezze be! Gyerünk tovább!

Bélánk belenyugodott. Mindenbe. Az elkövetkezendő pár órában több irodába is benyitottak, különböző zajok hallatszottak ki, mintha zaklatott hangvételű telefonhívást és vélt volna felfedezni a felfedezésre szánt fül.

Az államtitkár asszony ugyan olyan határozottsággal távozott, mint ahogy megjelent. Mintha a bőr irattáskája egy kicsivel vastagabb lett volna távozásakor, de Bélánk erre már nem figyel. Menekülni akart a szituációtól, felhívni az asszonyt, ki az elmúlt pár órában legalább hatszor csörgette meg, ott van még a pörkölt, a megszárad kenyér, és be kell szerezni egy újságot, miben vannak hirdetések, tele olyan állásokkal, mik kevesebb stresszel járnak.

Kedves olvasó, az imént olvasott poszt fikció, mi a szerző agymenésének villanása a világ felé. Az alábbi hírek viszont a valóságot tartalmazzák, ebben az országban, ebben az évtizedben.

Feljelentették az államtitkárt – Navracsics falaz beosztottjának

Titokzatos államtitkári látogatás miatt tettek feljelentést Majtényiék

Tagged with →  

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Time limit is exhausted. Please reload CAPTCHA.

Facebook Auto Publish Powered By : XYZScripts.com