A cégnél este áll a bál, nyúlok a telefonhoz, mert köll némi technikai tanács, és akkor:

– Szeva! Most akkor lehet, áramszünet után megint eldobta ez a geci az össze paraméte….. – háttérben baszom ricsaj. Hol vagy? Óvodában?
– Nem, nézem az éjjelneppalbudapestet!
– ………….

Nah, most vagy betelt a pohár, vagy megértettem mindent, és eljővén a megvilágosodás, meg mindenszar.

Zével kr.e. 200-ban ültünk egy hangzatos nevű olaszban, a pincérek által felalított kaszt besorolási lista alján. kiszolgáltatva a város zajszennyezésének, és arról beszélgettünk, hogy nem értjük. Igazán nem. Olyan lett a világunk, amiben egyre nehezebb mozogni. Rájöttem. Zselé! Mintha egy tengernyi méretű zselés tál közepébe dobtak volna be, millió ember közé, kik pukkadásig hízott testtel dagonyáznak, és vihogva falják az émelyítő ragacsot. Nem érted hogyan. Menekülni próbálsz, de egyre mélyebbre kerülsz, ha tudsz is kifelé haladni, megcsúszol a többiek hájhurkáin, és kezded feladni, mert azt látod, hogy ez akkor sem lesz jó, ha valami csoda folytán kijutsz, hiszen a zselés tál peremén kívül nincs semmi. Vagy benne dagonyázol, vagy kívülről nézed, életed végéig…

Beszélgetsz emberekkel? Nem! Már egyre kevesebbel. Számomra teljesen egyértelmű szituációk, helyzetek, és ezekre adott válaszaim annyira kezdenek különbözni a környezetemben lévők, helyzetekre, szituációkra való válaszaitól, hogy inkább csak elfordulok öklendezve.

Biztos nektek van igazatok, felnőtt emberek vagytok, nálatok az igazság.

Pár pillanattal ezelőtt még volt egy sorompó. Valami blokkolási rendszer, mi abban a pillanatban kizárta a világomból a nem oda tartozó lényeket, amikor megszűnt velük a személyes kontaktus.  Namost, ez már nincs. Minden egyes napom, minden egyes pillanatában úgy érzem, hogy ott ül valaki a nyakamon, és tol bele a tömegbe, ahol a konstruált reality a csúcs, ahol poén hülyének lenni a kvíz kérdésekben, ahol minden le van szarva, mert úgysem változik semmi, ahol megadod magad, és csak sodródsz az árral, mert az tök jó.

Tudom mi van….

Ez az ország csurig van gyerekekkel. Nem a jó értelemben vett gyerekekkel, kik kerek szemekkel néznek a világra, fedezik fel az újabbnál újabb csodákat. Azok a gyerekek hemzsegnek körülöttünk, kik pontosan ugyan úgy beleszarnak mindenbe, mint amikor tíz évesen nézték otthon Walt Disney kacsameséit, és dühösen földhöz baszták a lego űrhajót, ha anyu azt mondta, hogy ki köll vinni a szemetet, majd durcásan bevonultak a sarokba. Az én, és a környező korosztályom lett volna a hatalmas potenciál, kinek mindkét korszakról vannak tapasztalatai, és aki csodát művelhetett volna. Az én, és környező korosztályom most ül az éjjelnappalbudapest előtt, néha még szidja a rendszert, majd bemenekül a kereskedelmi csatornák mögé agyat mosatni. Mert az könnyű. Majd úgyis jön anyu, és kiviszi a szemetet.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Time limit is exhausted. Please reload CAPTCHA.

Facebook Auto Publish Powered By : XYZScripts.com