– Időpont: Tegnap este
– Helyszín: Szépművészeti
– Esemény: Díjátadó
– Szereplők: A Top akármennyi, kinek csücsül annyi a bankszámláján, hogy akár licitálhatna is egy Christie’s aukción valamelyik Rembrandt képre, a Szépművészetiben kiállítottak közül, plusz egy pár nagykövet, meg holmi kormánybiztos, nomeg azok, akikről szól a buli. Tehát, mi. Mi, akik kurvakeményen dolgoztunk azok, hogy a díjátadó szervezőinek termékei igen magas színvonalon ketyegjenek. Működésre bírják velük azokat a gépeket, mik működtetik a világot a kórházaktól kezdve, a közlekedésig, mindennapjaink észrevétlen apróságain át.

Sok duma, köszöntő, alapítványok, egyetemről kikerült mérnökkölykök elismerése, majd jönnek a főszereplők, kik bemutatkozó videóanyagai a hatalmas előcsarnok falai előtt kerültek kiállításra. Végre elérkezett az est csúcspontja, amire összegyűltünk. “És akkor a kategóriájának második helyezettje nem más, mint…” Gyűlölök másodiknak lenni. A világ egyetlen egy emlékirata sem jegyzi a második helyezetteket. El is kéne törölni ezt a helyezés dolgot. A versenyt megnyeret Béla. Rajta kívül még többen meg tudták volna nyerni, de bénák voltak, nem elég felkészültek, nem tudtak eléggé lobbizni, tök mindegy. Béla volt abban a legjobb, hogy nyerjen. Kész, passz.

És akkor a múzeumba beköltözött az innováció. A közönség körül megjelentek a zenészek (tényleg nagyon jó zenészek), és indult a show Michael Bublé magyar utánzatával, mi gyakorlatilag Vegasban is megállta volna a helyét.

Tudni köll, hogy az egész hét (…) egy pokoljárássá változott, sűrű viharfelhők voltak mindenhol, villámok cikáztak a levegőben, és a hét szereplői (áldozatai) között is. Amikor két pali is megsúgta, hogy tulajdonképp idegösszeroppanással ébredt aznap reggel, akkor nem gondoltam egy pillanatra sem, hogy nagyot kívánnak mondani a helyzetükről. Ők azért lehettek rosszabb helyzetben, mert nem volt erejük ordítani a főnökükkel. Nekem igen… Majd tegnap délután, kilépve a húsdarálóból, megérkezve egy tárgyalásra, kicsit letisztult minden. Valahonnan még volt erő ahhoz, hogy belülről az ember gyermeke egy pillanatra elvigyorodjon.

És akkor ott, az excellenciás urak, lobbisták, nagytőkések között Zap elvigyorodott. Egy “én is ide fogok tartozni, mindjárt jövök, fogtok ti még engem ünnepelni”, elvigyorodással. Boldog pillanatok voltak.

Gong, buli ennek a részének vége, az előételt mozogjuk le a Rembrandt kiállítás tárlatvezetésével (úgy, hogy én egyáltalában nem is szeretem Rembrandtot, viszont szeretem a sokat beszélő művészettörténészeket, csak hagyják ki a képelemzésre szánt mondatok 2/3-át…), majd vissza az asztalhoz, kaja, mit az országban élő 3,6 millió szegénységben/mélyszegénységben élő ember még képről sem fog látni soha, és aminek árából bármely kisebb magyar falú rendezhetne magának egy hetes zabafesztivált. Majd smúzolás, beszélgetések, a háttérben paktumok, lobbi, pletykák, ígéretek, miegymás, és éjfél felé a tömeg szállingózása a kijárat felé.

Utálok második lenni….

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Time limit is exhausted. Please reload CAPTCHA.

Facebook Auto Publish Powered By : XYZScripts.com