Jordánia – És akkor próbáljuk ezt az egészet összefoglalni

Nagy a baj!

Baromi nehéz leküzdeni azt – illetve már az volt az utolsó nap összefoglalójában is ott volt az érzés – hogy veszteségként értékeljem, amiért nem maradhattam, pedig győzelemként kéne, hogy ott lehettem.

torok elszorul, szünet, sok szünet, nagy levegő…

Az az érzésem van folyamatosan, mintha valami sznob hülyegyerek lennék, ki kimegy az amcsikhoz, és egy hét múlva már akcentussal jön vissza. Megkarcoltuk valaminek a felszínét, majd bekukkantottunk picit alá a kalandok során, és ott valami teljesen más tárult a szemünk elé, mint amit itthon, Európában megszokhattunk. Méghozzá gyökeresen más.

Milyenek az arabok?

Soha nem fogom megtudni, úgy igazán. Egy nyugati társadalom felé kúszó, de a háttérben még mindig szigorú szabályrendszerben élő nép, kinek a hosszú évezredek alatt beépült az életébe a vallás, és az ember, bármilyen ember, egyenlő, társként kezelése. Ahol a segítség, az egymást segítése, az egymás tisztelete nem külön erény, hanem …. életcél? Ahol a Korán nem azért szól a taxikban, visszhangzik a városok felett, mert szokássá vált, és már senki nem tudja a történetét. Összehív, összekovácsol, tanít. Amikor belepillantasz a mélységekbe, amik a turisták előtt, a szállodai szobákból nem látszanak, akkor rájössz, hogy az élet bizonyos pillanataiban ugyan olyanok vagyunk. Ugyan úgy, ugyan olyan hangsúllyal szólnak a poénok, ugyan úgy viccelik meg egymást, úgy gyűlnek össze a nepperek, mint ahogy az Ecserin, ugyan olyan ravaszak, ugyan úgy ejtenek el beszólásokat a hátad mögött, mint ahogy mi tennénk, velük.

Nagyon hasonlóak vagyunk, mégis gyökeresen különbözőek.

Az első mondataim közé tartozik, mikor felteszik a kérdést; „Milyenek az arabok?” hogy mi, itt, Európa jobb szélén, úgy 2000 évvel vagyunk elmaradva. És nagyon rossz látni, hogy értetlenség csillog a szemekben. És nagyon rossz, hogy nem adhatod át. Nem nyúlhatsz le a lelkedbe, egy darabot nem adhatsz át, majd amikor összerogy előtted beszélgetőtársad, és patakokban ömlik a könny a szeméből, akkor lehajolsz, átöleled, és csak annyit mondasz: Most már megérted.

torok elszorul, szünet, sok szünet, nagy levegő…

A társulat?

Tudod jól, hogy rohadt kritikus vagyok a világgal, az emberekkel, és van egy, általam talán (sőt, biztos) idióta mérce, mikből ha kilógnak, akkor azt nyomban leveszem, és utána bármit csinálhatnak, részemről elásottnak tekinthető a kapcsolat. Egy rossz szót sem tudnék rájuk mondani. Nem otthoni környezetben voltunk, nem megszokott szituációkban, mindennek a határán voltunk, mik hatására vannak olyan pillanatok, mikor az ember már nem tudja kontrollálni érzelmeit, szóval volt esély arra, hogy előjöjjön belőlünk az állat. Kivétel nélkül, zseniálisan állták a sarat, az apróbb zökkenőket, (a fekvőrendőröket: Bocs Évi, Hami!) és le a kalappal előttük. Ha nem is leszünk részei egymás életének, van egy olyan pont, mihez mindig vissza fogunk nyúlni az életünk során, amiben mindannyian résztvevők vagyunk. És kell e ennél több? Lehet e ennél értékesebb valami?

A történetek.

Rengeteg minden kimaradt. Érzések, hangok, szagok, leírni mennyire hulla vagy, de van erőd vigyorogni, még megemelni a nap végén egy korsó sört, a közlekedés, a benne való vezetés, a taxik, a kaják, apróbb sztorik, a csodás hegyi utak részletes leírása, fák, tücsök, bogarak, macskák, pirosra festett fejű kutya, színes sörényű szamarak, gyerekek, kik a szamarakat vezetik fel a hegyre, Michael Jackson kinézetű arab srác, a beszólások, miket Évi próbált papírra vetni, Andrea a GPS próbálkozásai, a teleobjektív, mivel eszményien lehet portrét fotózni, és főleg arab pasikat, mert annál karakteresebb arcforma szinte nincs a világon. Belelátsz 3-6-9000 évnyi történelmet mindegyikbe.

A rohanás.

Hajcsárunk szavaival élve: Induljunk, menni kell, mindenki legyen az autónál…, ébresztő reggel…. , gyerünk-gyerünk, menjünk mááár!

Két-háromhetes utat egy hét alatt legyalulni, nehéz feladat. Embert próbáló. Főleg úgy, hogy élvezd is, és ne tekintsd rémálomnak, bármilyen környezetben is vagy. Határidős a dolog. Kell hozzá legalább egy valaki, aki azt megpróbálja betartatni mindenkivel, így nem csúszunk. Csúsztunk, de az inkább a harmadik nap reggelén észrevett defektnek volt köszönhető, és ekkor már behozhatatlan a kb. 4órás lemaradás, így volt helyszín, mi kimaradt.

A térkép.

Városok, faluk, csöpp települések, autópályák, mellékutak, olyan utak, hol ember alig jár, és csak azért nevezik útnak, mert fel van szórva kövekkel, murvával, vagy csak totál homok a placc. Don’t Panic! Valahogy, valamikor csak kilyukadunk valahol…

Megpróbáltam összegyűjteni egy csaknem pontos útvonalat, de volt olyan, mi hiányzik (pl. délen a beduin telep, keresztelőhely, északon, az úttalan utak) azokról az oldalakról, mik távolságot is számolnak, no és én sem jegyeztem fel minden várost, kis falut, visszafordulásokat, eltévedéseket, kavargásokat, így 1350 km jött össze, mit szerintem még egy pár százzal megdobhatunk, tehát ha 1600-at mondok, akkor nem biztos, hogy nagyot hazudtam. Nem csak távolságban, hanem magasságban is jól teljesítettünk, -410 m-től, a +ezer….sok méterig. Hidd el, bár nem számít soknak, így olvasva, de megérzed. 37 évesen már meg.

Andrea a GPS, egy útikönyv, és Krisz hármasával, nomeg az út mentén megkérdezett emberek, vagy akár egy taxis segítségével, néha igazán eseménydús útvonal jött össze, és jó sokáig felejthetetlen élmény marad.

És akinek köszönhetjük mindezt?

Ő Krisz, ki közöttük élt, dolgozott, figyelte őket, majd felvetette, megszervezte, lefoglalta, mert amit ő látott, az nekünk is látni köll, még ha rohanva is, még ha csak nagyon rövid időre.

Szóval, jól megköszönjük neki életünk egyik hatalmas nagy kalandját, mit jól beégettünk a lelkünkbe.

Ps: Óóóhhh… Basszus! Ezt majdnem elfelejtettem!

A kincs!

Tehát ő volt az utolsó dolog, mit nem lehetett lezáratlanul hagyni. Az iránytű. Mi több, mint egy iránytű, mi csak azt mutatja, merre van kelet, vagy a többi égtáj. Minek értéke jelentéktelen a mondanivalójához képest, aminek eredetét nem ugyan úgy nem érdemes kutatni, mint ahogy lehet jobb, ha csak állsz Petrában a kincstár előtt, nem mész be, mert lehet, nincsenek bent rejtélyek, vagy az utolsó keresztes lovag, ki a kelyhet őrzi.