Az van, hogy aki ismer valamennyire, az tudja, zsigerből utálom az összes nagyvárost. Semmi újjal nem tudnak szolgálni, tipikus városi berendezkedés, tipikus építészeti szabályok, az én agyam nem áll rá arra, hogy megtaláljam bennük a “hhhúúúú!!!” érzést. Ebből eddig csak Ammán volt kivétel, de ott minden kivétel, oda semmilyen szabály nem alkalmazható, számomra az volt, van, lesz a húbazdmeg.

Auckland mégis volt annyira érdekes, hogy elhagyjam gyorsan a föld – állítólagosan – ötödik legjobb szigetét, mert valami nagyon húzott oda. Nem véletlenül…

Kb 50 kisebb vulkánnal körbeölelt Auckland tartja “fogva” Új-Zéland lakosságának majd’ 30%-át. Budapest méretű a cucc, azzal a különbséggel, hogy itthon majd” 400e-el többen laknak, és jóval kevesebb a maori.

1300-400 környéke volt az az időszak, mikor még relatíve jó volt ott maorinak lenni, majd az 1800-as évek környékén a fehér ember puskát adott a törzsek kezébe, merthogy úgy gyorsabban tudják egymást kiirtani, minek okán gyorsban fel is szabadul egy rakat földterület egy baromi jó, és természet által megteremtett kikötő környékén, amit meg lehetett szerezni gombokért. Ezt követően a szokásos gyarmatosítási buli zajlott, bazi sok írrel, katonákkal, kereskedőkkel, bűzzel, szeméttel, kolerával, megvesztegetéssel, rabszolgasággal, meg némi gyilkossággal, jó pár kupa sör kíséretében.

Amúgy a gyarmatosítás még ma sem ért végett, ugyanis a 2013-as felmérések szerint már akkor 70 ezres volt a kínai közösség az országban (szemben a 87ezres angollal), és amit hallottunk kint, meg láttunk a saját szemünkkel, ez a szám jócskán triplázódhatott mára.

No de az a lényeg, hogy ha valaki falhoz szögezne, és addig nem eresztene, míg ki nem választom azt a nyugati (!!!) civilizációs nagyvárost – mi nem Budapest -, ahol élnem kell ezután, akkor Auckland ott lenne a TOP3-ban.

Szóval, ugrás le a kompról, zenét a fülbe, és arra megyünk, amerre szabad jelzést mutat az átkelőhely. Ha az nincs, akkor bármerre:

3-4 építészeti stílus számomra olyan összhangban keveredik egymással, illetve egymás mellé épülve, hogy én ettől leteszem az arcom. Ez építészeknek, várostervezőknek, főleg budapesti főépítészeknek olyan rémálom lehet, mintha élőben kellene végigkövetniük a Péntek 13-at, amihez Freddy Krueger szolgálja fel a popcornt, de számomra valami fantasztikus, állandóan nézhetővé, állandóan felfedezhetővé teszi a környezetet. Üveg toronyházak között megbúvó kis tereken felépített templomok, galériák, angol közparkok, eldugott kacskaringós utak, kikötők, tenisz centrumok egy olyan egységet alkotnak, amibe én már akkor beleszerettem, amikor még csak átutaztam raja.

Auckland War Memorial Museum

Az van, hogy Új-Zélandnak nagyon fontos az, hogy mindkét világháborúban szerepelt. Nem tudom miért, nem tudom miért ennyire kiemelkedő, de szobrok, kiállítások, ünnepek, minden-minden tele van a megemlékezéssel. Erre van nekik egy monstrumuk, minek fele csak erről szól.

Lassan itt a vége ennek a sztorinak is

Miután sikerült az őröknek kirúgniuk az objektumból – te, itt 5 magasságában vége az életnek mindenhol, és mindenki elmegy nemdolgozni – . irány vissza a belvárosba, merthogy a Sky Tower nem maradhat szűzien általam, és amúgy is kávét kell innom.

Erre hogy, hogy nem, bent találtam magam a – jóóvan, a kőfalon volt egy apró ajtó – University of Auckland épület együttese között, és ahonnan némi tébláb, és fotó után csak ott tudtam kijönni, ahol be. Fasza. Minthogy fasza a Sky Tower is.

Meg az a két kis kínai csaj, kiknek nem bírtam elmagyarázni, hogy kösz, de nem kell rólam fotót csinálni (ott lógott rajtam 100 kiló gép). Csináltak. Majd amikor távozásomkor át akarták adni a fantasztikus albumot, miben én, különböző fényviszonyok között pózolok a torony tetejére montírozva, annyira nem sajnáltam, hogy ezt a remekművet most ki kell dobniuk a kukába.

A Torony nagy, magas, és ahogy kiléptem a liftből, egy kínai (ki más…) kölyök sugárban hányta el magát, mi vagy-vagy szitu. Vagy ennyire ronda vagyok, vagy ő lett tengeribeteg.

És akkor irány haza, de azért azt sem úgy…

Este 7 környékén annyira ürül ki Auckland, mintha valami poszt-apokaliptikus forgatási jelenetébe csöppennél, így én is fel a kompra, majd irány haza. Már csak a vízen vettem észre, hogy pont jókor

Node ha úgy gondolod vége a mókának, akkor erre még ráteszek egy lapáttal, merthogy az utolsó napokat rúgtuk, Waiheke meg mégiscsak az ötödik, így buszozzon haza a franc, vágjunk bele egy gyalogtúrába. 
Hogy is fejezzem ki magam… Ez gyalog azért nem 9,5km, mert van egy olyan szakasz benne, ahol ki van téve a gyalogosok / bringások húzzanak innen tábla. Amikor ezt megláttam, az nem volt kellemes, mert erre a GPS olyat mondott, hogy nagy levegőt kellett az értelmezéséhez venni. Irány az erdő, hegynek fel, hegynek le, és bár a végén kukk setétben, a telefonom fényénél, de felértem egy olyan helyre, hol már látni lehetett Auckland ragyogó fényeit, és ezt te azért nem láthatod, mert ha nekem ki kell cuccolnom, fel kell állványoznom ehhez, akkor ott helyben meghalok, tehát hidd, sokkolóan kurvaszép volt az esemény.

És ezzel tulajdonképp azt lehet mondani, viszlát Új-Zéland!

Összegezve pedig…

Tagged with →  

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Time limit is exhausted. Please reload CAPTCHA.

Facebook Auto Publish Powered By : XYZScripts.com