Gyűlölöm a szürkét. Inkább elvesz a világból, minthogy hozzáadjon. Mintha kioltaná az emberből mindazt a sok színt, mit magába szívott gyermekkora óta. Lassan beszürkül tőle a nap, a fű, a fák, a hegyoldal, a patakokon csillanó fény. Szürkék a mindennapok, a sok feladat, egyre szürkébbek a beszélgetések, az érzelmek, és egyszercsak keletkezik egy nagy szürke felület, mi mögött már nem tudja az ember, hogy épp fekete, vagy fehér a világ. Mert a világ igenis fekete, vagy fehér. Vannak igenek, vannak nemek. Sokszor előfordul, hogy megrémít minket ez a két szó, így hát kitaláltuk a talánt, vagyis a szürkét. Az élet meg roppant szatirikus, hisz ami elől folyamatosan menekülne az ember gyermeke, pont azokat hozza elő újra, és újra, mintha csak élvezné a szívatást. Van, hogy elég lesz, és követeled a világodtól a feketét, vagy fehéret, mire visszakapsz egy szürkét. Majd erre pontot téve azt mondod, ez most fekete legyen, semmi más. Majd pár pillanat múlva saját magad is megegyezel egy szürkével, mert a fehérhez nincs lehetőséged, a feketéhez meg erőd. Eztán szép lassan, megadva magad, lehajtott fejjel belesétálsz a rohadt nagy szürke ködbe…

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Time limit is exhausted. Please reload CAPTCHA.

Facebook Auto Publish Powered By : XYZScripts.com