Ez egy olyan hét volt kedveseim, hogy….

Amikor tegnap délelőtt azt mondta a csaj, hogy örömmel értesít, a megrendelt egy, azaz egy darab nyári gumimat hétfőn szállítja a futár, akkor konkrétan közöltem vele, hogy én most elsírom magam. Szerintem soha életében nem hallott még ilyet megrendelőtől.

Aztán délután, mikor felhívott a….izééé (izé: beazonosíthatatlan nemű egyén, hívhatnánk UFO-nak is, ha repülne, és tárgy lenne), hogy nem ott írtam alá a papírt, és ezért nem tudja elindítani a folyamatot, mire első reakcióm az volt, hogy akkor aláírom jó helyen, és postázom, majd miután leraktam a telefont, akkor esett le mekkora piszok mázlista vagyok, mert már nincs is igényem – mert elmúlt – , szóval ez a kibaszott sors keze, így hétfőn felhívom őket és közlöm, mivel nem sikerült elindítani a folyamatot, hát dobjuk is a témát, mert bizony az elmúlt pár napban vis maior lépett fel, mitől én kibaszott ideges vagyok, ők meg elestek az ügylettől.

Kellett volna még a hétre egy földrengés, meg/vagy egy árvíz, mi elreng/mos minden ingó, és ingatlant a fejem fölül, meg mondjuk egy jobb láb amputáció, és akkor tényleg a helyére kerülne minden.

A legutóbb írtam valami pozitív csengésű posztot, ugye? Olyan jövőképest. Na, azt most kibaszom a kukába. Ne is legyen itt! Ez nem az a világ, amit én elképzelek magamnak, és már unom, hogy mindig ezzel kell szembesülnöm. Ez az a világ, hol úgy mozognak a figurák, hogy nincs adott szó, kézfogás. Itt bazdmeg mindenki átmegy mindenkin annak érdekében, hogy… Hogy? Ha ebben akarsz érvényesülni, akkor fel kell venned a ritmust. Nem olyannak lenni, mint ők, hanem kibaszott keményen kell viseltetned mindenki iránt, és nem szabad elfeledni, hogy mindenki hazudik.

Most pedig leszarom mennyi munkám van, akkor is kiválogatom a két hete itt árválkodó fotóimat!