Azt hiszem, hogy az elmúlt hetem első – nagyobbik felét – úgy lehetne szemléltetni, ha levetítenénk a kedves közönségnek az Összeomlás című mozit, gépfegyverek, és vállról indítható rakéták, meg egyéb vizuális effektek nélkül. Nagyjából csütörtökön mondott csütörtököt minden emberi vonás nálam, és ebből csak a hétvége, illetve annak jobbik része tudott előrángatni a való világba.

Szóval, jött az üzenet, hogy vár egy heti bérlet az Everness fesztiválra, és hajrá. Péntek reggel be is vágódtam a vasba, majd menekülés minden elől, bele az ismeretlenbe. Mondjuk az a másfél (???) órás toporgás a pályán eléggé ismerős volt, de aztán megérkeztem, és vittem magammal a viharok előszelét.

Te, egyébként az van, hogy az utóbbi hetekben viszem a fejem fölött a borút. Három hete a Zselicben, két hete Ráckeve magasságában áztam, miközben másokra sütött a nap, és most Balatonon is megjelent a fejem felett, mit égi jelnek is tekinthetnék, ha hinnék az égi jelekben.

Ki a verdából, a bácsit átmosolyogtam, amikor azt mondta, hogy várjam meg a buszt, mert messze van az objektum. Fotós zsák a hátra, zene a fülbe, és irány egy jobb világ felé. És így is lett. Az Everness nekem olyan volt, mint egy kis Woodstock. Másoknak lehet nem az, biztos hoz valami spiritualitást, zent, chi-t, találkozást a belső békével, vagy bármi mással. Már félidőben azt mondtam, hogy ez biza el lett kúrva, mert ide köll idő. Idő arra, hogy áthangolódj. Kihányj magadból minden feszültséget, csalódottságot, reményvesztettséget, zajt, mocskot, szóval mindent, mit beképzeltél magadnak az elmúlt hetekben. És akkor nézel. Kis utcácskák szabdalják a sátrakat, napvitorlákat. Előadnak, hallgatnak, ellazítanak masszázsolajjal, jógával, tánccal, zenével, illatokkal. Paul Young élőben jelentkezik a világ másik feléről, Grandpierre Atilla a körbeölelő energiákról mesél, meglátsz egy kaput, mi két járatán két felirat díszeleg: “Csodálatos vagyok”, “Átlagos vagyok”. Persze Zap önkénytelenül kikerüli, miközben a tudatalatti bizonyára azt ordítja közben: “Ne hozz döntést!” Nagyjából egy másodperc alatt tudatosult minden, és ettől nagyon felröhögtem. Minden pillanatban fel lehet fedezni valami olyan dolgot, amivel a szánalmas világodban nem szembesülsz. Elkezdesz figyelni. És már majdnem ott vagy, már majdnem, de tényleg, és akkor lezuhan a nap, majd elkezdődik a számos koncert közül az utolsó, azaz felcsendül Estas Tonne kezében a gitár, és az a fából, fémből, nylonból álló cucc elkezd élni, és vele együtt minden, és mindenki. Búcsú. Holnap megint itt. Rakéták beüzemelve, irány Pest, mert még nincs vége.

Felelősségem teljes tudatában kijelenthetem, hogy idén is kint voltam a Pride-on, és nem kaptam el a buziságot, nem lettem fertőző beteg, nem folyt ki a szemem, nem jelentek meg rajtam hólyagok, köszönöm, pont úgy érzem magam, mint máskor. Egy heteró, liberális-komcsizsidó, ki radikálisan elutasítja a dogmákat, a különböző identitások miatti fóbiákat, és amúgy a többi idiótát is!

Zével szerintem ennyi rendőrségi, besúgós, faszomtudja milyen okból kifolyólag történő videofelvétel még nem készült rólunk összesen, mint szombaton (mondom ezt úgy, hogy Zé ezt se nem cáfolni, se nem megerősíteni…). Itten kérem minket megörökítettek, kordonok közé zártak, és felügyelték cselekedeteinket, mit mi bőségesen leszartunk. Baszom meleg volt, de ezt valahogy feledtette a másságunk feletti érzés öröme. Jó dolog mocskos libsinek lenni, esküszöm. Jó odaállni egy olyan történet mellé, ami a jelen társadalmunk jókora részéből felháborodást, vagy zavartságot hoz elő. Jó annyira lazának lenni, hogy a rendezők fotóriporternek néztek, és ezen is jókat röhögtünk (hála annak a drága Nikon AF 80-200-nak többszörösen is, de erről majd később). Kösz fiuk, lányok, hogy a belőletek áradó örömből lehetett táplálkozni!

És akkor egy közös kávé után vissza az autóba, irány az Everness, mert ezt a hétvégét ezzel köll lezárni. Ahham… Az a náczi szemét alattam úgy döntött, hogy ő inkább nem megy fel a pályára, inkább tréleren fog utazni, méghozzá haza. Mondjuk itt is volt poén, mert amikor felhívtam az autóklub sárga angyalát, akkor a kis hölgy megkérdezte, klubtag vagyok e, mire én nemmel, ő meg “már akkor az!”al válaszolt, min kellett röhögni. És ami csavar az egészben, hogy ha ez nem történik meg, akkor azt tudtam volna írni, hogy ez a hétvége volt ennek az évnek eddigi legjelentősebb hétvégéje. Viszont megtörtént, és ennek következményeként ma az a pali hívott fel telefonon, kinek munkásságát már rég követem cikkek, podcast-ok formájában, és ha ennek az országnak legalább egy csöpp része annyira elkötelezett lenne a munkája iránt, mint ő, akkor mi lennénk Svájc alsó.

Tagged with →  

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Time limit is exhausted. Please reload CAPTCHA.

Facebook Auto Publish Powered By : XYZScripts.com