Azon töprengek évek óta, hogy a cégemről kéne már írni egy könyvet, mint anno az a tesco-s szösszenet, mi kavart egy kis vihart a biliben.

Mára végképp elvesztettem a fonalat, sőt, az egyik főgóréval megállapítottuk, hogy itten ez egy bohózat, és attól eltekintve, hogy a helyzet (egyesek számára) súlyos, mi már csak röhögni tudunk az egészen. Azt hiszem, én még simán aludni fogok, míg ő már megpróbál felülkerekedni azon a kuplerájon, mi itt eluralkodott. Vagy nem…

Az a baj ezzel a tervvel, hogy szinte minden napra jön valami olyan földrengető nagy baromság, hogy jegyzetfüzettel kéne járni, hisz az ember gyermeke feledékeny, egy idő után már összekeveri a szezont a fazonnal, elhomályosodnak a részletek, vagy az embernek gyermeke másra már nem képes, minthogy rándítson egyet a vállán, és csak azon gondolkozzon, mennyi idő tölt még a rohadt irodában.
Meg az is a baj, hogy tutira nem egyedi a történet, szinte bizonyosra vehető, hogy ebben az országban, az ipar ezen részén, vagy bármely más iparban ugyan ez az égzengető nagy kupleráj mutatkozik meg.

És nem csak a szituációk, hanem az emberek is ugyanezek.
Viszont ma már kétszer röhögtem, és ez nem semmi…

Bejövök, és a következőt hallom, miközben meglátom a csúcsgórét: „Viszontlátásra, igazgató úr!”
Nézem, hogy ki ez a barom? Valami külsős gyökér? De nem! Sosem gondoltam volna, hogy egy nagypofájú seggfej, ki a viszontlátásra igazgatóúrnak régen még hellóval köszönt, mára csak egy sötétben bujkáló nagypofájú köcsög lett, és gyáva odalökni a szevasz dirinek, hogy szevasz diri.



Az a baj, hogy állandó jelleggel hányingerem van. Vagy így, vagy úgy…

Tagged with →  

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Time limit is exhausted. Please reload CAPTCHA.

Facebook Auto Publish Powered By : XYZScripts.com