Egyszer volt, hol nem.

(Várj, ezt már elsütötte Rudolf Péter az üvegtigris második részében, miről azt kell tudni, hogy valószínűleg én voltam az egyetlen ezen a sárgolyón, ki sírt rajta, és nem röhögött. Egyáltalán nem.)

Szóval, ott nagyon messze, hol még a csillagok is színesben pompáznak, és tisztán kivehető egy felhőmentes éjszakán az összes mesehős az alakzatukból, tehát a kópérációs rengetegen is túl, ahol a realitások rengetege bosszantja az odautazókat, a királyfi egyszer csak felébredt, fordult jobbra, fordult balra, de nem volt körülötte senki.

Kiült az ágy szélére, kezébe temette arcát, végiggondolta álmát, miből imént riadt, visszaemlékezett a sárkányra, a lányra, érezte a kéz érintését bőrén, a szél suhogását hallotta a sárkány szárnyai alatt, melegség töltötte el, ahogy visszaemlékezett a kacagásra, majd hirtelen pokoli fájdalom kerítette hatalmába.

Visszagondolt előző napjára, mikor a postagalamb kopogtatott az ablakon, mikor kinyitotta a borítékot, mikor elolvasta az üzenetet, és bár sejtette, hogy a legfontosabb rész hiányozni fog belőle, de valahol azt hallotta, a remény hal meg utoljára, így mindig beleesik abba a csapdába, hogy higgyen ebben. Szóval átgondolt mindent. Később a hang is ott csengett a fülében. A hang, az az édes hang, ki kimondta azokat a szavakat, miket soha nem akart hallani. Ki elmondta, hogy…. Szavak. Mondatok. Sírás miatt elcsukló hangok. A mondatok, mik egymással harcoltak, mikor elhagyták azt a szájat. Ahogy jött belőle a rajongás, ahogy jött belőle a fájdalom, ahogy jött belőle az elutasítás.

Nem bírta tovább hallgatni. Minden egyes gondolat, minden egyes sóhaj késként hasított belé. Mindent megértett, majd elbúcsúzott. Örökre. Milliónyi gondolat maradt benne, milliónyi mondat, de minden feleslegessé vált. Értelmetlenné. Nem tudott már egy szót sem kinyögni.

Felkelt az ágyból, odament az ablakhoz. Kihalt táj látványa fogadta. A csupasz fák között port sodort a szél. Nem volt ott senki. Nem volt sehol senki. Eddig is csak illúziók voltak, és ez a tudat most késként hatolt belé.

Az élet ezt követően visszatért szép lassan a szokott kerékvágásba. Hősünk már többé nem próbálkozott azzal, hogy odaadja mindazt bárkinek is, mit egyszer már megpróbált tálcán nyújtani. Jöttek az alkalmi kapcsolatok, gyors szakítások, kérgéről lepattant minden. Éjszakánként még fölült az ágyban, és eltöprengett azon, hogy hol, és mit rontott el. Majd ez is beleveszett a múlt ködébe minden mással együtt, miért érdemes lett volna…. boldognak lenni.

Mert mesék márpedig nincsenek.

Viszont ha kihal belőlünk az irántuk való vágy, akkor minden elveszett. Örökre.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Time limit is exhausted. Please reload CAPTCHA.

Facebook Auto Publish Powered By : XYZScripts.com