Azon gondolkoztam, hogy több részre bontom a sztorit. Lesz útinapló, sztorik, és politika. Őőőő… szerintem ezt elvetem, és majd meglátjuk mi kerekedik ki belőle. Tulajdonképp én a társaság miatt utaztam ki, és baromira nem Erdély miatt. Felőlem aztán Pápán is (ez hogy jutott eszembe?) kiköthettünk volna, az sem zavar, csak húzzak ebből a városból a francba.

Sztori. Nem, nem sztori, mert bár azt felvetettünk, hogy sztori lesz, de van olyan történet mindenki életében, mit inkább kitöröl, minthogy újra átélje, méghozzá írásban. Röhögtünk is ezen. Kínunkban. Tehát erről csak annyit (mert nem bírom megállni), hogy a….. khhmm…  az elesetteknek van biza védőszentjük (Nem, Zap nem hülyéket akart írni, tudóóóód….).

Képzeld el azt a szitut, ha mondjuk én – mert ki mással is példálóznák – , szóval één, megjelennék a határon – a keletin – egy darab személyi azonosságomat igazoló érvényes papír nélkül. Mert mondjuk úgy érzem – nem tudom milyen indíttatásból, de úgy érzem – , hogy engem biza át fognak engedni. Gondold el a szitut. Rám néz a vámos, és onnantól kezdve, nemcsak hazazavar, de lehet be is zár a lakásomba, nehogy kijöhessek, míg épelméjűnek nem nyilvánít valami jelentősebb orvosi bizottság. Stimt? Stimt!

Mi történik azokkal, akik…. akik nem én vagyok? A vámos visszaparancsol a legközelebbi faluba, ott bemegyek az önkormányzati irodába, ahol közlik, hogy már intézkednek is, majd szolgálati autóval átvisznek az intézkedő falu / város hivatalába, megvárnak, míg extra gyorsan, várakozási idő nélkül megkapom a friss, ropogós okmányaimat, ezzel a lendülettel visszavisznek a kiinduló pontra, és feltesznek arra a vonatra, ami a célhoz szállít. Budapesti vagy? Akkor te most gondolkozási idő nélkül szemen köpsz, mert azt hiszed, hogy hazudok. Bizonyítékaim vannak rá, hogy ez egy megtörtént eset. Ma. Magyarországon. Vannak védőszentek izéék, kik nyakon ragadják az elesett pácienseket, és berakják őket a helyükre.

Lépjünk ezen túl.

Tetvesül hosszú az a 680km. Nem halsz bele, de közel jársz ahhoz, hogy felharapd a vénád, mivel nem te vezetsz, aludni nem tudsz, és különbenis…

Érkezés, kiszállás, és pálinkával, pálinkával, mondom pálinkával, és még egy kis pálinkával fogadás. Ájulás, meghalás, nem emlékszem arra az estére, bár lehet, hogy történt valami, de vesszen feledés homályába. Az elkövetkezendő napok autóba be, el erre, el arra, együnk, igyunk, aludjunk pár órát, és kezdődjön újra a nap kibaszott korán, mert reggelizni kell (aki ezt kitalálta, azt bánatba kéne fojtani).

A Geoláda.

A geocaching meg van? Ha nincs, akkor ott a web. Szóval, jön az sms a hely (azt hittem helyek) paramétereiről. És közel van, basszus. Kurvára közel, csak lábak kellenek a megközelítéshez. Telefonba beüt a szélességi, hosszúsági, szóval gyia! Itt patak van, bazdmeg, és mély! Kerüljünk. Bakker, ott van a dombtetőn, fogadjunk. Hát loptam én a lábam? Hol van? Hol? Leesett a nap! Nem találjuk, kurva sötét lesz, sok volt a pálinka, vissza, majd holnap újra. Holnap meglett. Életem első geoládája, tele kincsekkel, mikből egyet elzártam, egy sornyi – hozzám képest eléggé rövidre szabott üzenetet.

De kell a másik is, mert akkor még azt hittem, hogy a másik másik, mi később kiderült, hogy nem jó, illetve az, csak nem úgy, szóval ha ebbe belemegyek, akkor sosem lesz vége ennek a posztnak…

A keresés megindult. Egyet jegyezz meg! Idegen helyen sose bíráld felül a GPS-t. Mert nem te vagy az okosabb. Hanem ő! Én felülbíráltam, minek következménye egy eltévelyedés volt. És képzeld, most engem ragadott nyakon valaki, mert e nélkül nem történt volna meg, hogy megállj van, és akkor egy öregúr leszáll a bringáról, és szóba elegyedik velünk, majd meghív magához vendégségbe, másnapra. És akkor az egyik legfontosabb élményemről lemaradtam volna. Erről majd később.

Nem! Most! Szóval, másnap megint láda, a geo keresése, nem találása, és irány arra, amerre eltévedtünk. Vendéglátónkkal nem a helyszínen találkoztunk, hanem az oda vezető úton. Nem bírt már ránk várni, városban volt dolga, így gondoltunk egyet, legyen nekünk is ott dolgunk, vigyük be, útközben beszélgetünk, és beülünk valahová inni, nomeg enni. És akkor mesélt. Mesélt az ottani életről, a világról, életének epizódjairól, és átértékelődött sok minden.

Figyelj, én komolyan azt hittem, hogy ezt az Erdély – Trianon – elvették – visszaakarjuk – utálkozunk katyvaszt, csak mi keverjük itthon, tulajdonképp sokkal többet, és radikálisabban foglalkozunk a sztorival, mint az ottaniak. Mit is hinnék? Hiszen nem beszéltem a témáról személyesen egy ottani erdélyivel sem, az itteni világnak meg akkor hiszek ebben a témában, ha ló legel a sírján.
És akkor vendégünkké alakult vendéglátónknak feltettem a nagy kérdést. Mennyire téma a függetlenség, magyarországhoz tartozás. És erre kedvesen, mosolyogva, sugárzó intelligenciával (bár csak ilyen lehetnék öreg koromra) büdös bunkózta le a románokat, fejezte ki mindenki vágyát a függetlenség iránt, és vetette is el az egészet, vázolva az ottani politikusok elkurvulását. Szerettük az öregurat. Elbúcsúztunk.

Visszavár minket.

Amitől megijedtem.
Tudod, gyűlölöm a szélsőséget. Tudod azt is, hogy tudom, mit hoz a szélsőség. Akkor puskák kerülnek az ablakokba, gyerek vér hullik, diktátorok diktálnak, szóval nem köll az ilyen világ. Miután szarrá zabáltuk magunk, beestünk egy üzletbe, hiszen inni is kell rá. Mindenki magyarul beszélt, üdvözöltek, és szóba elegyedett a társulat egy 35 körüli sráccal, oldalán két gyermekkel. Üdvözölt minket, beszélt arról, hogy milyen ott, és mennyire akar szabadulni attól a zászlótól, mi a hovatartozását jelképezi. És ekkor azt mondta, hogy Viktor ígért, de ő sem tesz semmit, és talán a jobbik megoldhatná a problémájukat. Ekkor megfagyott bennem a vér. Egek! Csak szavazati jogot ne kapjatok, könyörgöm! Szeretlek titeket, komolyan, sajnálom a helyzeteteket, és nem akarlak titeket gyűlölni amiatt, hogy beleszóltok abba, ami abban az országban zajlik, ahol én élek. Ti kétségbe vagytok esve, és még a felszínét sem karcoljátok annak, hogy milyen sztorit kanyarítanátok a jobbik kormányzásra kerülését követően.

Mindenki maradjon nyugodt, és üljön le a helyére!

A történet innentől kezdve különböző helyek felkeresésére, evésre, ivásra korlátozódott addig….
…. Baszki! Hogy lehet egy sóbánya bejárása után beesni egy olyan fürdőhelyre, minek van egy, azaz egy darab pocsolya meleg, totál sós tava? Hooogy??? Én hülye meg majdnem fejessel indítottam. Ölni tudtam volna egy élő vízért, úszni a hidegben (édes hidegben). Erre mi van? Fuck! Mindegy! Erre is ittunk!
Viszont az még mindig rejtély, hogy egy sóbányában minek mennek le az emberek sportot űzni. Szabadban már ciki? Lépjünk ezen túl, mert a végén még valaki megmagyarázza…

A hegyen, avagy: […]Városbéli puhányok, nyavalyások. Ha gyötör a láz. Fületek nyissátok gyorsan, hallgassátok.[…]

Felvisznek a hegyre. Traktorral, wazzeg. Úgy másfél, két kilométer zötty után megjelent a tábla, egy szomorú száájjlival, hogy biza még van 10 felfelé. Anyátokat! – gondoltam akkor, mikor megjelent az első terepjáró mögöttünk, mit még követett 5. Pont akkor néztem hátra, mikor az egyik Land Rover Discovery épp felkapta az orrát alig egy pár méterre tőlem, egy nagyobb kőrengetegen, hogy megelőzzön miket. Szívfájdító látvány volt, és roppant mód utáltam mindenkit, ki bent ült abban a gépben.

Te figyelj! Ígérd meg nekem, ha még egyszer felülök egy traktor utánfutójának padjára, másfél órán keresztül népdalokat éneklő társaság közé, akkor előveszed a legnagyobb puskát, és fejbe lősz, gondolkozás, és türelmi idő nélkül. Én már tényleg sok mindent megcsináltam, de azért mindennek van valahol határa.

Sebaj. Ezt is meg kell élni. Traktorról le, kávé, zajszünet, majd irány gyalog, még magasabbra, ahová már nem jár csak a láb. Persze, félúton ott álltak a terepjárók, de csak azért, mert a felfelén, a vízmosásban már nem fértek volna el szélességül okán. Felértünk. Keresztek, kopjafák, magyar zászló rengetegek. Emlékművek. Emlékezés. Mire is? (Sic!) Csend kell! Elhelyeztem a kövemet a köveken (Jordániában láttam ilyet legutóbb. Utadat jelző kis kőrakások, mik tetején te is elhelyezed saját kavicsod. Már van Petrában, és most Erdélyben is). Lefelé. Egyedül. Csendben. Így kell most. Elég volt a zajból.
Traktorállomás. Inkább vért hányok, minthogy lefelé is ezzel! Hol egy izéé, egy bármi?! Jah, vannak lábaim, basszus! És akkor elhangzott a mondat. Nem megyünk le gyalog? Ooohhh…. Baszki, most azonnal! És akkor megint. Ti nem gyalogolnátok? Wááááá….. Ti vagytok az embereim!

Nem tudom leírni. Életem legjobb 12 kilométere volt. Apró, pici csodákkal, egy különleges helyen, egy különleges társaságban, csoszogva, megcsúszva, szaladva, röhögve, tök szabadon, totál boldogan.

„Haza”jöttem.

Tagged with →  

2 Responses to Erdély – Zap szemmel

  1. Fuchs Izabella szerint:

    Jó naplójegyzet.
    Szerettek minket – ez tény. Magam részéről politika-mentes övezetet vontam körém – így jobb volt. Valamint 1 székely ember véleményét hallottad, nem biztos, hogy általános, bár félelmetes…

    .. a többit az elkészült beszámolón majd…

  2. Dr. Sir Artemon szerint:

    A manipulatív képeknek java része tetszik. Van pár, ami sablonos még így is. Ettől függetlenül azok is jó képek ám.

    A jó képről vallott hitvallásod kapcsán nekem az jut eszembe, hogy ha képekkel el tudod mesélni, akkor nem kellenek szavak. Az a jó kép, amihez nem kellenek a szavak, de mégis ott van pár regénnyi szó mögötte.

    A beszámolód tetszik. Az eleje kicsit zavaros, kapkodó, de benne van az az érzés, mint mikor annyi mindent el akarsz mondani, hogy alig győzöd szavakkal. Próbálnád székelyesen rövidre fogni? Azért, a jó sztorikat hosszan mesélik. 😉

    Nézem a folytatást.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Time limit is exhausted. Please reload CAPTCHA.

Facebook Auto Publish Powered By : XYZScripts.com