Kéne írnom egy támogatói levelet… nem! támogatást kérő levelet, de nem akaródzik összejönni. Mondjuk azért sem, mert utálok kérni. Meg kéne keresni valakit, akinek múltja van ebben a dologban. Mondjuk csöveseket, volt alkalmazottakat, egyéb, olyan gerinctelen lényeket, kikkel az életem során összeakadtam, és akik valószínűleg születésük pillanatától kérő üzemmódban leledznek. Mégis csak ők a rutinosak a témában, vagy mi…

Annyi jut eszembe, hogy…

Tisztelt John Chian Kuang Seng Béla!

Levelemmel egész rövid ideig kívánom feltartóztatni a titkárnője seggének vizslatásában, így hát a lényegre térek! Jótékonykodj bazki, mert különben a nagy elszámoló leküld a pokolba, és miközben ott rotyogsz az idők végezetéig, azt fogod sajnálni, hogy nem szántál az átutalásra négy és fél percet, de még Julcsit, a titkárnőt sem bírtad megdugni, mert inkább kilépett, minthogy a szájába vegyen egy ilyen dagadt köcsögöt, mint te…

Cső!
Én

Namost, ezt valahogy nem kéne elküldeni az ipar jó pár fejesének, mert végülis nem Zap kunyizik itten pénzt, hanem egy csapat, és tán nem kéne végleg aláásni a szereplők jellemességét…

Mondjuk írhatnék nekik az elmúlásról. Szereplője vagyok – ne nézzél, te is – az elmúlásnak, és ez egyre sűrűbben jön elő, mi kezd ám lassan rémiszteni. Nemrég akartam egy posztot írni olyan címmel, hogy „Nem a haláltól félek, hanem az odavezető úttól”, csak elmúlt. Csöpp családomon veszem észre egyre jobban az elmúlás jeleit. Ez már nem mozog, ezt már nem bírom el, ezt már nem tudom megoldani, erre nem jövök rá… Hátborzongató! Rémes! Ha hatvan +osan ez van, akkor 55évesen basszon el egy villamos, oké!?

Az idő az élet sztrádáján visszabaszta magát harmadikba, nyomott egy kövér gázt, és tiltásig hajszolja a gépet.

Szörnyen érzem magam. Ez egy hülye mondat. Szörnynek érzem magam? Szörnyű, ahogy átsuhan az, hogy mi van akkor, ha a jelenem lesz a jövőm, majd a végzetem, és közben nem történik semmi gyökeres változás, minek jelét egyáltalában nem látom. Csak az elmúlással szembesülök.

Ott van például az a cseresznyefa, mi végigkövette majd’ egész életem, és pénteken volt a napja, hogy a halálát a kivágás kövesse. Mondjuk ez nem jött össze, mert csak az elszáradt mázsányi ágaitól sikerült megszabadulni, a gyökere úgy fonta át az egyik használatban lévő csatornát, hogy eme szitu keresztbe húzta rövidtávú terveim, és most ott áll a törzs, a félig kiásott gödör, és a földkupac az elmúlás mementójaként. Sosem hittem volna, hogy ez a fa ennyit jelent az életemben. Már elszáradva, de még mindig védőszárnyként ölelték át az ágak a kert fontos részét, és most ott fekszenek a földön. Az árnyékok megszűntek, a pirkadat már nem csillan meg aranylón a fán, hideg, rideg lett a környék ahogy szabadon beáramlik a külvilág. 35 év oltalma a semmibe veszett, és pár hónap múlva az addig összeszedett energia felszabadul a lángokban. Ha bepiálnék, akkor lehet, meg is könnyezném a történetet.

Szóval, ott tartottam, hogy támogatói levél…

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Time limit is exhausted. Please reload CAPTCHA.

Facebook Auto Publish Powered By : XYZScripts.com