Ti emberek, kik irányíthatóak vagytok mondvacsinált istenségeitek képeinek lobogtatásával! Gyertek, mutatok egy prófétát, ki tegnap az istenek közé emelkedet. Hajoljatok meg előtte, és imádjátok!

Ő James Cameron.

Oh, bár le tudnám írni mindazt az érzést, mit a mozi előhozott…

1993-ban, mikor megláttam ahogy Sam Neill kiszáll a dzsipből, és felnéz egy Brachiosaurusra, valami olyat suttogtam magam elé, hogy ez a rohadék Spielberg megcsinálta… még mindig előttem van az a felséges és gyönyörű látvány, mi tökéletes összhangban volt az aláfestő zenével.

Steven Spielberg tegnaptól egy letűnt idők hőse. Cameron tegnap olyat mutatott be, mit még soha, senki. És valószínűleg egy ideig nem is fog. 162 perc, és ebből nem voltak unalmas, átvezető szakaszok. 162 percnyi csoda. Egy embernek napi 5 perc is sok lenne, már az is feldobná a maradék 1435 percét. Olyan látványvilág tárult a szemem elé, hogy – bár tudtam, nyitva van – nem akartam becsukni a szám. Mindez eltörpült volna, ha a film nem más, mint egy digitális technikával elénk rajzolt, történet nélküli gyilkolászás. Akkor az ember gyermeke vállat von, és kisétál a moziból úgy, hogy közben morog az orra alatt, mert azt az x százmillió dollárnak találna jobb helyet is, mint egy kék háttér mögött felvett mozira, mit 20perc múlva el is felejt. Itt történet van kéremszépen! Itt párbeszédek zajlanak. Humor van belefecskendezve. Itt megmutatja milyen is az ember, ki tök mindegy milyen földrészre, vagy világba utazik, rendre ugyanazokat a hibákat követi el. Nekünk már csak az számít, hogy a részvényesek boldogok legyenek, és ennek érdekében mindent megpróbálunk eltiporni. Elsöpörjük a saját világunk, és minden létező istenség mentse meg az univerzumot attól, hogy felfedezzünk új világokat, mert akkor azokat is megpróbáljuk magunk alá gyűrni.

Cameron nem csinált mást, csak fellapoztatta velünk a történelemkönyveket, és átismételtette, hogyan töröltük el az Aztékokat, Inkákat, mi lett Észak-Amerika indiánjaival, és mindazon népekkel, kik útjában voltak az emberi (van más is?) harácsolásnak. Áthelyezte mindezt egy csodás idegen helyre, minek (kinek) lakói együtt élnek a bolygójukkal. Ők rájöttek arra, hogy az energia, mi a bolygót átszeli és mindenben benne van, nem a miénk! Mi csak kölcsönkapjuk! Együtt élnek a világukkal, és ezt a világuk meghálálja. Ebbe kerül be az ember, majd szeretné igába vonni az ott felfedezett nyersanyagért. Hogy leplezzék mivoltukat, egy tudós csapat is dolgozik a bányászokkal, s őket védő zsoldosokkal együtt. Feladatuk, hogy megismerjék a bolygót, és próbáljanak párbeszédet folytatni a lakóival. Tudod, hé fiuk, jöttünk, hogy feltúrjuk ezt a csodát, és ha nem kussoltok, akkor van nehézfegyverzetünk. Itt lép be a képbe Jake Sully, ki egy tolókocsiba kényszerült volt tengerészgyalogos, és aki a meghalt testvére helyett érkezik a csapatba, elvállalva a munkát, mire bátya évekig készült. Felvenni a kapcsolatot, a bolygó lakóival, gondolatilag az ő testükbe bújva, mindezt kutatásként álcázott terepfelderítés céljával. A bányász cégnek ugyanis kellenek azok a területek is, miket az őslakosok szent helynek tekintenek. Az ő beilleszkedéséről egy törzsbe, a gyönyörű Pandora bemutatásáról, az ember pusztításvágyáról szól ez a gyönyörű mese.

Minden szereplője tökéletes helyen van. Nem tudtam találni egy olyan figurát sem, ki kilógna a képből. Sőt, az a baj, hogy csak szuperlatívuszokban tudok beszélni róla. Ülnek a poénok, az akciójelenetek nincsenek eltúlozva, a hősök igenis néha meghalnak, és bele lehet kucorodni a mozi székbe, lehet együtt nevetni, sírni, izgulni a hősökkel, mert totálisan hat az összes érzékünkre az, mit a vásznon látunk.

És én még sokszor fogom ezt a vásznon látni, ebben biztos vagyok.

Tagged with →  

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Time limit is exhausted. Please reload CAPTCHA.

Facebook Auto Publish Powered By : XYZScripts.com