Itt volt az idő, hogy lementsek mindent a gépemről, valami olyan adathordozóra, mi talán nem megy szarrá, ha a gépem egy hangos sikollyal elszáll, mint egy győzelmi zászló. Sok anyag. Rettentő sok. Befejezett, vagy készültségi szinten álló munkák, írások, képek, levelek, beállításmentések. Első körben 16GB adat, mit rögvest írni kellett volna. Azt meg nincs hová, mert még az íróm is úgy döntött, hogy a 8GB-os lemezekből inkább csinál poháralátétet, mert szerinte abból nekem nincs, és szükségem van rá. Szóval, a méret itt igen csak számított. Szelektáljunk…szelektáljunk…majd írjuk két lemezre a cuccot. És akkor megnyitottam a levelezésemet, majd olyat tettem, mint amiről úgy gondoltam, majd akkor teszem, ha talán megöregszem, és köll a segítség felidézni a régmúlt éveket. Kinyitottam az archívot. Ohhh… az archív 2001-es, utolsó dátuma mindig mementóként emlékeztet, hogy az adatmentések kötelező érvényűek. 5évemnek veszett nyoma. Ohh… micsoda öt év volt. Talán ha emlékeznék is a részletekre, akkor lehet, nem is lenne akkora nagy durranás, de így, a feledés homályába merülve az emlékek mindig izgalmasabbak, különlegesebbek lesznek, hisz ki állíthatná az ellenkezőjét, bizonyítékok hiányában. Tehát kussolsz, kurva jó volt, azt kész…

Szóval, elkezdtem átfutni a mappákat, a hozzájuk csatolt neveket, csatolmányokat, a levelek tárgyán siklott a szemem, és tódultak az emlékek. Mennyi név, mennyi arc, mennyi gondolat. Mennyi minden eltűnt. Mennyivel kevesebb vagyok nélkülük. Átfutva ezeket, mindig valami vallásos mondanivaló hagyná el a szám, valami olyan hogy: Jesszus Mária, Istenem, Atya Úr Isten, Szakadna Rá a Pokol, Isten Bassza Meg…

Egyszer…jó, nem egyszer azt mondta a hozzám legközelebb álló teremtmény, hogy aki egyszer megismert úgy igazán, annak a fejéből sosem fogok eltűnni, mert mélyen vagyok képes nyomokat hagyni. Hát, így átfutva a leveleket, remélem is! Hogy rohhaggyanak meg…

A nők… rengeteg levél, poénok, csábítások, bújtatott szexualitás a mondatok között, vallomások, gyors szakítások, utolsó mondatok. Emlékszel, mikor elkezdtem írni a blogot? Mennyire a nők voltak a középpontban… Hogy eltűnt minden, pedig még egy év sem telt el. Milyen rémisztő gyorsan megváltozott az egész világom. Mennyire másként, máshogy lát az ember bizonyos életszakaszokban. Hátboarzongató.

Nem tudtam kitörölni semmit, és senkit, bár nem hiszem, hogy tényleg, valaha elővenném őket, és úgy igazán végigolvasnám. Kísérőim. Olyan Damoklész kardjaként magammal cipelendő dologgá váltak ezek, mikről más nem tudhat soha, és talán még lesz annyi erőm az életem végén, hogy egy utolsó gombnyomással velem együtt szálljanak sírba.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Time limit is exhausted. Please reload CAPTCHA.

Facebook Auto Publish Powered By : XYZScripts.com