Amikor a sírás környékez

Tudod, nem véletlen írom egy jó ideje kis kezdőbetűvel, hogy magyarország. Szeretem a vidékeit, szeretem azokat az embereket, kiket még nem húzott be a nagyvárosi daráló, vagy a kisvárosi, falusi mocsok a rafináltságával, a mindenből pénzt csinálási őrületével, kiskirályaival.

Jah, igen, szóval szeretem az ország tájait, az embereit viszont nem.

Nem szeretem a történelmünket, ahogy magyarázzuk, azt főleg nem.  Semmi tisztelet nincs bennem a himnusz iránt, leszarom a hősi emlékműveket, hányok attól, ahogy az ország nagyjait emlegetjük, hiszen az ország nagyjainak jókora tömege attól lett nagy, hogy ország-, rendszerellenesnek, semmirekellőnek tartottuk őket, elzavartuk mindet naggyá válni.

Ország, rendszer, és életforma ellenes lettem itt, magyarországon.

Vasárnap ez megszűnt. Most azt írhatnám, hogy jó volt magyarnak lenni. De ez hülyeség. Jó volt kicsinek lenni, ki legyőzte a világot. Jó volt elhinni egy pillanatra, hogy a mesék léteznek. Góliátot le lehet győzni apró Dávidként. A juhászlegényből lehet király. Minden történet végén ott búvik a happy end.

Mint jelent juhászlegényként a királyok között meghúzódni? Amikor sétálsz a Hungaroring bokszutcájában, egy totál megszokott látvány fogad. Rettentő mennyiségű, autóverseny kiszolgálására épített kamion, a csapatok vendéglátó, fém – üveg „sátrai”, milliónyi VIP felirat, hoszteszek, biztonságiak, minden csillog, minden roppant drága, minden két dologról szól. Az egyik oldalon a nyers autóverseny zajlik, a másikon a csontig benyalás a szponzoroknak, minden olyan embernek, ki hajlandó kinyitni a pénztárcáját annak érdekében, hogy az „egyik” oldal világa működőképes lehessen.

Ebben a forgatagban látsz egy magyar zászlót, és mellette, a hatalmas kamionok árnyékában egy lakóbuszt. Egy egyszerű lakóbuszt, mit bármely kempingben felfedezhetsz a világ bármely táján. Ő Dávid, a Góliátok között. A vasárnapi egy olyan, az évben kivételes nap volt, hogy minden a mi csöpp Dávidunkról szólt. A csapat tulajról, Zengő Zoliról, és a két srácról, Michelisz Norbiról, és Véber Gabiról, és nem utolsó sorban a csapat többi tagjáról, kik szerves részei annak, hogy az a két autó el tudjon rajtolni a pályán.

Az ember gyermekének könny szökik a szemébe, miközben róluk posztol.

Vasárnap a ringen nem voltak „oldalak”. Nem volt politika, gazdaság, világválság, budapest, vidék, napi problémák, zűrök, feketék, fehérek, hazafiak, zsidók, cigányok. Vasárnap a ringen WTCC zajlott, Michelisz Norbival, Véber Gabival, és a Zengő Motorsporttal. 20-30-40 ezer embernek közös volt a célja. Üvölteni, bíztatni, erőt önteni a srácokba. Mert ha nincs elég technika, tapasztalat, és mindezek megszerzésének legfontosabb eleme, a pénz, akkor erő kell. Ott volt az erő, a második futam állórajtjánál. Mintha az üvöltésünktől előzött volna Norbi a rajtnál négyet egyszerre. Mintha mi kellettünk volna ahhoz, hogy időben rúgja a gázt, plusz tapadás lépjen fel a gumiknál, pont jó hőfok a fékeknél. És ott voltunk, és fülsiketítően üvöltöttünk, és együtt sírtunk, mikor felhangzott a himnusz.

Ha bármelyikünk is látott volna akár hasonló versenyt, az most vasárnap úgyis kitörölné az emlékeiből, mert innentől egyik sem méltó említésre. Láttam a ringet épülőben, meg az összes nagy F1-es pilótát, de az összes történet innentől csak holmi apró, felejthető epizód, mert ilyen rajt nem volt soha, ennyire közönség még sohasem lökött előrébb vasat a hangjával, erejével, abban a célegyenesben, és a végén ennyi ember egyszerre még sosem énekelte a himnusz első pár sorát, elcsukló hangon.

És a verseny