Egek, nem akarok soha álláshirdetésre jelentkezni. A CV-m bent van ezer éve a rendszerben, már annyira poros, hogy tutira fel sem lehetne emelni, de most kezdem átérezni azok reakcióit, kik CV-ket olvasnak. Volt egy olyan pillanatom, mikor az futott át az agyamon, vajon honnan szerzek magam mellé két embert. Baszki! Bárhonnan. Tényleg nincs munka. És csak jönnek, csak jönnek az önéletrajzok, a telefonok, én meg ámulok. Színesek, szagosak, szakmabeliek, nem szakmabeliek, fiatalok, idősek, fiuk, lányok, a város különböző pontjairól.

Ha ez így megy tovább a héten, akkor tuti rámegy két napom, hogy legalább azt a 10 embert ki tudjam választani, kit behívok személyes beszélgetésre. Aztán ott van az az empatikus baszás, tudod, hogy meg kell írni a többieknek, bocsi, de nem te kellesz.

Bocsi, de nem te kellesz! Milyen rohadt kegyetlen mondat. És nincs is olyan élethelyzet, amiben elhalványulhatna az éle ennek a mondatnak.

Nah. Legalább van egy új dolog, mit gyűlölhetek….

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Time limit is exhausted. Please reload CAPTCHA.

Facebook Auto Publish Powered By : XYZScripts.com