Amikor én előző életemben indián voltam, és a törzsfőnök az élet nagy igazságairól mesélt, akkor rajongva szívtam be a tanításokat, és eszembe sem jutott volna ellentmondani neki.

A legfőbb tanítása a rossz szellemekkel való küzdelemmel volt kapcsolatos. Azt mondta, hogy úgy tudom őket elűzni, hogy szembenézek velük, megértem őket, nem pedig folyamatosan menekülök előlük. Hosszú évek tapasztalatainak összegzése az lett, hogy a törzsfőnök egy beszívott fasz, ki csak nyomja a baromságait, osztja az észt, és egy rohadt pipa mögött egy vigvamban különben is könnyű ugatni.

Az embernek vannak veleszületett, és az élete során, bizonyos szituációk hatására kifejlődött félelmei. A génjeinkben van elraktározva a kígyók, pókok iránti rettegés, a mélységtől való félelem, és még számtalan dolog. Kifejlődnek bennünk különbféle fóbiák, mint pl a tömegiszony, vagy a takarítás utáni folyamatos vágy.

Mikor én kicsi voltam, és a suliban be kellett menni a tanáriba, el kellett menni egy tök idegen helyre, és felnőtt emberekkel beszélgetni, közlekedni a hatalmas és rémisztő városban, vizsgázni, vagy később előadást tartani sok, és ronda embernek, először zsigerből, majd később tudatosan kényszeríttettem magam arra, hogy az ilyen szituációkban előkerülő félelmeket felmérjem, röhögjek rajtuk egyet, majd elzavarjam, hiszen tudtam, erősebb vagyok náluk.

Ekkor még hittem a törzsfőnek, becsültem őt a tudása és bölcsessége miatt.

Aztán amikor a pókok miatti félelmeim leküzdéseképp 10× megnéztem az Arachnophobia című mozit, és elkezdtem fotózni őket, olvasni utánuk, nézni ahogy hálót szőnek, legyeket raktároznak el, hát minden szép volt addig, amíg rám nem mászott egy, mitől a frász kitört, és azóta is irtom őket, ahol csak érem.

Később a tériszonyommal próbáltam szembenézni. A munkahelyemen hatalmas tartályok szélére másztam ki én, ki a létra harmadik fokán már retteg. Másztam sziklákat, bringával jártam olyan helyeken, hol ember mégy gyalog sem, ugrottam ki 3ezer méterről többször is (Erre született a mondásom, hogy én még életemben nem ültem soha olyan repülő alkalmatosságban, miből ne kellett volna kiugrani), de még mindig nem tudok felmászni egy létrára lábremegés nélkül.

A varázsló hitelessége itt már erősen meg volt kérdőjelezve. Már a félelmeknél bukott a pasas, és még elő sem kerültek a szellemek. Ők nem az elmúlt karácsony szellemei. Ők a életem részét képző emberek, kiket meggyűlöltem az életem során, s kiket csírájuktól fogva akarok kiirtani világomból. Nem tettek mást, minthogy azzal az egy értékkel, mivel rendelkezem, a bizalommal mások iránt, visszaéltek. Méghozzá csúnyán. Egy céljuk volt, hogy legyen egy pár jó pillanatuk, és ezért feláldoztak érte. Volt, kit a barátomnak tekintettem akkor, kiért sok mindent megtettem volna, majd évek során volt nő is, kibe beleszerettem, s ki csak néha elővett a farzsebből, majd amikor nem kellettem, akkor eldobott. Azt mondják, hogy az egyik legnagyobb érték a megbocsátás. A papok mondják, kik vallásuk terjesztése érdekében milliárdok életét áldozták céljuk eléréséért. Aki igazi értékeket gyűr össze, és hajít el a bal válla felett, annak nincs megbocsátás. Nincs küzdelem vele, nincs megértés, azt ki kell söpörni az életből. Az elmúlt idők szellemeit már nem próbálom megérteni. Bezárom őket egy palackba, és bedobom az óceánba.

Mindez tökéletesen működik addig, ameddig valaki ki nem halássza őket, és az orrom elé nem dugja a lezárt palackot. Ekkor minden elfojtott, jó helyre eldugott érzelem a felszínre kerül, újra elönt a düh és a harag.

Néha már-már imádkozom amnéziáért, és az sem érdekelne, hogy mi egyebet veszítenék vele. Hiszen a jövődet a múltad határozza meg. Előbukkanó szellemekkel pedig nem lehet nyugodt jövőt tervezni.

Nah, akkor lazítsunk le az után a poszt után. Legyen mondjuk Kimnowak

Tagged with →  

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Time limit is exhausted. Please reload CAPTCHA.

Facebook Auto Publish Powered By : XYZScripts.com