Fogja magát, akár tudatosan, akár megérzésből, szétszed darabokra, lehámoz, a kérgek között megtalálja a gyenge pontokat, azokat felszínre hozza, és mint egy véres kardot, ott lengeti az orrom előtt. A nő, akit szeretek, az nem játszik sértődött, megbántott picsát. Ő visszavág. Roppant ügyesen játszik, mert imád játszani és jól csinálja. Ez onnan is látszik, hogy minden egyes mondata után úgy érzem, mintha egy kicseszett kést forgatnának meg bennem. Eddig csak egy-két ember volt erre képes. A nő, akit szeretek, olyan dolgokat kapar fel a mélyről, mikről én már rég elfeledkeztem, vagy nem is tudtam, hogy vannak. Ha tegnap este, a telefonbeszélgetésünk közben nem próbálom minden erőmmel megőrizni a maradék méltóságomat, akkor nagy valószínűséggel megtörténik az a csúfos dolog, hogy percenként könnyezek bele a telefonba. A nő, akit szeretek, egy rohadék. Hónapok óta azon gondolkozok, hogy kire emlékeztet. Hol láttam én mát ilyen precizitást. Aztán leesett, hogy ilyet Tarantino mutatott meg nekünk a Becstelen Brigantyk-ban, méghozzá Hans Landa ezredes személyében, kit nemes egyszerűséggel csak Zsidó Vadász néven emlegettek. Mosolyogva, és kedvesen küldte az embereket a halálba. Valódi énjét még a film végén sem fedte fel igazán, inkább csak a pokoli éles logikáján ámulhattunk. A film első 20perce határozta meg tulajdonképp az egész mozit. Ebben a párbeszédben láthatjuk, hogy egy kemény francia gazdából, ki a barátait rejtegette hónapokon keresztül a biztos halál elől, hogy lesz pillanatok alatt egy megtört ember.

– Ez itt Perrier LaPadite birtoka?
– Én vagyok Perrier LaPadite.
– Örülök a találkozásnak Monsieur LaPadite, Hans Landa ezredes vagyok az S.S.-től.
– Miben segíthetek?
– Reméltem, hogy beinvitál az otthonába, és ott elbeszélgethetünk.
– Természetesen, csak ön után.
– Landa ezredes, ők itt a családom.
– Hans Landa S.S. ezredes……madamoiselle……szolgálatára. Komolyan mondom, egyik lánya szebb, mint a másik. A pletykák ezek szerint, amit róluk hallottam, mind valóságon alapulnak.
– Köszönöm.
– Kérem…
– Foglaljon helyet. Drágám, kérlek hozz bort az ezredes úrnak!
– Ne, ne! Köszönöm, Monsieur LaPadite, de alkoholt ne! Mivel ez egy tehenészet, joggal feltételezem, hogy van tejük is, ugye?
– Igen.
– Akkor abból kérnék.
– Ahogy óhajtja.
– Szívem, kérlek zárd be az ablakot! Köszönöm.
– Monsieur, ami a családját és a teheneit illeti, csak azt tudom mondani: Bravo.
– Köszönöm.
– Most kérem, üljön le mellém az asztalhoz.
– Rendben.
– Monsieur LaPadite… …amit most meg kell beszélnünk, jobb lenne négyszemközt megbeszélni. Látja, én sem hoztam be magammal az embereimet… Ha nem veszi sértésnek, megkérné a hölgyeket, hogy menjenek ki?
– Igaza van. Charlotte, kivinnéd a lányokat az udvarra? Négyszemközt kell beszélnem az ezredessel.
– Monsieur LaPadite,…
– Sajnálattal kell megjegyeznem, hogy kezdem kimeríteni a franciatudásomat. Felettébb zavarna, ha így kellene folytatnom önnel a beszélgetésünket. Úgy hallottam ugyanis, hogy az angoltudása igencsak jó.
– Igen.
– Akár csak az enyém. Mivel ez az Ön háza… szeretnék engedélyt kérni, hogy átváltsunk angolra a beszélgetésünk hátralévő szakaszában.
– Rendben van.
– Nos, én nagyon jól ismerem Önt, és a családját is. Most arra lennék kíváncsi, tisztában van-e azzal, hogy én ki vagyok. Tudott a létezésemről?
– Igen.
– Ez remek. És azt is tudja, milyen okból küldtek Franciaországba?
– Igen.
– Kérem, mondja el, mit hallott.
– Azt hallottam, hogy a Führer parancsba adta magának, hogy kerítse kézre az összes Franciaországi zsidót. Azokat akik más családoknál bujkálnak, vagy gojnak adják ki magukat.
– A Führer sem mondhatta volna szebben.
– De örömteli látogatásának célja, számomra még rejtély. A németek már átkutatták 9 hónapja a házamat a zsidók ügyében. Nem találtak semmit.
– Hallottam, olvastam a környékről szóló jelentést. De mint minden műveletnél egy új vezetőség életbelépésekor, itt is felmerülhetnek extra kivizsgálások. Ezek legtöbbször csak az időnk vesztegetését jelentik persze, de akárhogy is, el kell végeznünk. Csak egy pár kérdést teszek fel, Monsieur LaPadite. Ha segítségemre lesz a válaszokkal, le fogjuk zárni a családja aktáját. Nos, a megszállás előtt 4 zsidó család lakott ezen a környéken, mind tehenészek voltak, akárcsak maga. Dolerac-ék, Rollin-ék, Loveitt-ék, és a Dreyfus család, jól mondom?
– Amennyire tudom ők voltak a zsidó családok a tehenészek közül. Ezredes úr, nem bánná, ha rágyújtanék a pipámra?
– Kérem Monsieur LaPadite, ez az ön háza, ahogy óhajtja. Ezek szerint a papírok szerint a környéken mindegyik családdal sikerült elszámolni… kivéve Dreyfus-ékkal. Valamikor a múlt évben egyszerűen csak köddé váltak. Ez azt engedi feltételeznem, hogy vagy sikeresen megszöktek, vagy valaki nagyon ügyesen bújtatja őket. Mit hallott a Dreyfus családról, monsieur LaPadite?
– Csak pletykákat…
– Imádom a pletykákat! A tények gyakran félrevezetnek, de a pletykák, akár igazak, akár nem, általában tanulságosak. Nos, monsieur LaPadite, milyen pletykákat hallott Dreyfus-ékről?
– Nos, ahogy mondtam, ez csak szóbeszéd……de azt hallottuk, hogy a Dreyfus család elment Spanyolországba.
– Szóval a pletykák a szökést erősítik meg?
– “Oui”…mármint… Igen.
– Sosem találkoztam Dreyfus-ékkal. Elmondaná hányan voltak a családban, és hogy hívták őket?
– Öten voltak. Az apa, Jacob… a felesége Miriam, az ő testvére, Bob…
– Milyen idős ez a Bob?
– Harminc-harmincegy.
– Folytassa.
– És a gyerekek…Amos…és Shosanna.
– A gyerekek kora?
– Amos 9-10 éves körüli volt,
– És Shosanna?
– Shosanna 18-19 éves lehetett, nem igazán emlékszem már.
– Azt hiszem ez így megfelel. Mielőtt elmegyek, kaphatok még egy pohárral ebből az ízletes tejből?
– Természetesen.
– Monsieur LaPadite, ismeri a becenevet, amit Franciaország népe aggatott rám?
– Engem nem érdekel az ilyesmi.
– De tudja, minek hívnak, ugye?
– Igen, tudom.
– Na és mit tud?
– “Zsidó Vadász”-nak hívják magát.
– Pontosan.
– Teljességgel megértem, hogy miért félt kimondani előttem. Heydrich utálta a gúnynevet, amit Prága drága lakói aggattak rá. Valójában nem tudom felfogni, hogy lehet egy olyan nevet utálni, mint a “Hóhér”. Főleg, mert úgy tűnik mindent megtett, hogy kiérdemelhesse ezt a titulust. Én viszont személy szerint szeretem a nem hivatalos megnevezésem, pontosan azért, mert kiérdemeltem. A képesség, ami olyan hatásossá tesz a zsidók vadászatában, az az, hogy ellentétben a legtöbb német katonával, én tudok zsidóként gondolkodni, míg ők csak németként tudnak. Pontosabban német katonaként. Ha megkérdeznék, milyen állati tulajdonság található meg… a német népben, a sólyom ravaszságát és vadászösztönét mondanám. De ha ugyanezt a zsidókkal kapcsolatban kérdeznék meg, a patkányra gondolnék. A Führer és Göbbels propagandája is hasonló elemeket tartalmaz, de én teljesen más értelemben használom, hisz én ezt nem tekintem sértésnek. Nézzük például, hogy milyen világban kell egy patkánynak élnie. Egy igencsak ellenséges világban. Ha egy patkány bemászna az ajtaja alatt, ellenségeskedve fogadná?
– Gondolom, igen.
– Tett ez a patkány bármit is, amivel kiérdemelte ezt a bántó előítéletet?
– A patkányok halálos betegségeket terjesztenek.
– A patkányok okozták a bubópestist, de az azért már nem tegnap történt. Biztosíthatom, minden betegséget, amit egy patkány terjeszthet, egy mókus ugyanúgy tud. Egyetért?
– Igen.
– És feltételezem, mégsem táplál ugyanilyen előítéleteket egy mókus iránt, igaz?
– Nem táplálok.
– Mindketten rágcsálók, nemde? És a farkuk alakjától eltekintve eléggé hasonlítanak is egymásra, nem?
– Érdekes gondolat, ezredes.
– Akármennyire is érdekes gondolat, egy csöppet sem változtat azon, hogy az ember hogy érez. Ha egy patkány bejönne a szobába, ebben a percben, megkínálná ezzel a pompás tejjel?
– Nem valószínű.
– Szerintem se. Hisz nem kedveli őket. Nem igazán tudja, miért nem kedveli őket. Csak azt tudja, hogy visszataszítónak találja őket. Tegyük fel, hogy egy német katona idejön, hogy átkutassa a házat zsidók után. Egy sólyom hol nézne körül? A pajtában, a padláson, a pincében…mindenhol, ahol ő elbújna. De rengeteg hely van, ahol egy sólyomnak sose jutna eszébe elbújni. A Führer azért hozatott ide az Alpokból Franciaországba, majd helyeztetett át ide a tejtermelő vidékre, mert nekem eszembe jut. Mert én tudom, mi mindenre képes az az emberi lény, akit megfosztották a tisztességétől. Én is rágyújthatok a pipámra?
– Kérem, ezredes, érezze magát otthon.
– Nos, a munkám megköveteli, hogy az embereim most bejöjjenek a házába, és alaposan átkutassák az egészet, mielőtt hivatalosan is kihúzhatnám a családja nevét a listámról. És ha bármilyen rendellenességet találunk, márpedig találni fogunk… Kivéve, ha feleslegessé teszi az egész házkutatást, az
zal, hogy elmondja, amit tudni akarok. Hozzáteszem, bármilyen információ, ami megkönnyíti a munkám elvégzését, nem fog büntetést vonni maga után. Sőt, pont ellenkezőleg,
jutalmat kap érte. A jutalom pedig az lenne, hogy a családját nem fogja a német hadsereg az ország megszállásának ideje alatt többé zaklatni. Az állam ellenségeit rejtegeti, igaz?
– Igen.
– A padló alatt bújtatja őket, igaz?
– Igen.
– Mutasson a kezével arra a részre, ahol bujkálnak. Mivel nem hallottam mozgolódást, gondolom nem beszélnek angolul.
– Így van.
– Most visszaváltok franciára, szeretném, ha társ lenne a színjátékomban.
– Jól van.
– Monsieur LaPedite, köszönöm a tejet…és a szívélyes vendéglátást. Úgy hiszem, többet nem lesz dolgunk egymással. Hölgyeim! Köszönöm, hogy vesztegethettem a drága idejüket! Többet nem fogjuk háborgatni a családjukat! Nos, Monsieur és Madame LaPadite ezennel…”adieu”-t intek önöknek.

Igen! A nőt, kit szeretek, pontosan egy véreskezű, náci tiszthez tudom csak hasonlítani jelenleg… És az az elképesztő, hogy nem bánom.

Ugyebár, ami megtörténik velünk, annak meg kell történnie… (csak kerülne a kezembe az az ember, ki ezt a mondatot kitalálta..)

Tagged with →  

One Response to A nő, akit szeretek, egy rohadék.

  1. Krisz szerint:

    Most olvastam és ide passzol:

    “Elfogadtuk a játék szabályait, és a játék a maga képére formált minket.”

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Time limit is exhausted. Please reload CAPTCHA.

Facebook Auto Publish Powered By : XYZScripts.com